A komáromi Selye János Gimnázium elhivatott biológiatanárának, RNDr. Holczhei Árpádnak a több évtizedes, áldozatos pedagógiai tevékenységét és a tehetséggondozás terén nyújtott kimagasló munkásságát az Emberi Erőforrások Minisztériuma a rangos Németh László életműdíjjal ismerte el. A jelentős szakmai díjat június 7-én a Vigadó épületében vehette át. Vele beszélgettünk.

• Számított ilyen elismerésre?

– Meglepett, mert a pandémia időszaka nem kedvezett a versenyeknek. Mindenképpen jó érzés egy hozzám nagyon közel álló ország elismerésével zárni a pedagógiai pályámat. Még egy év.

• Belefáradt?

– A koronavírus-járvány időszakában nagyon megkopott a tanítás öröme. Ahogy a diákoknak, úgy nekünk, tanároknak is hiányzott a jelenléti oktatás, a sikerélmény. Az online térben, a class-roomban az élményalapú oktatásra, amire egész pályám során nagy hangsúlyt fektettem, nem volt lehetőség. Teljesen más tanítási módra kellett átállnunk és ráhangolódnunk. Mindemellett valahol az ember hitét is megingatta, amikor azzal szembesült, hogy sokkal kevesebb igyekezetet kap vissza a diákoktól, mint amit ő a felkészülésbe beleadott. A tananyag számonkérése meg egy idő után össznépi társasjátékra kezdett emlékeztetni, hogy ki jár túl a másik eszén. Sokszor megesett, hogy felmérő írása közben a tanulók kapcsolatban voltak egymással és a válaszok, a rosszak is, futótűzként terjedtek köztük. A távoktatás során adott „bohócjegyek” sajnos nem fedik a tanulók valós tudását. Engem az motivált nagyon, amikor láttam, hogy az órákon elsajátított és megértett tananyag egy, a valós életben is használható tudássá alakul át a diákokban.

• Az elmúlt időszakban kiemelkedően fontos volt a járványok kialakulásának és a vírusok élettani tulajdonságának a megértése. Gyakran kérték meg a tanulók, hogy segítsen nekik kiigazodni a hírek és álhírek sokasága közt?

– A téma kikerülhetetlen volt. Amennyire a távoktatás keretein belül lehetséges volt, igyekeztem a tévhitek labirintusából kivezetni őket. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy mégha az evolúció során járványok időről-időre fel is ütötték a fejüket, most egy teljesen új, mindezidáig ismeretlen „ellenséggel” találta magát szemben az emberiség. Elképesztő mennyiségű, sokszor egymásnak homlokegyenest ellentmondó tudományos magyarázat és hipotézis zúdult ránk. Ebben – kivéve az oltás fontosságát – nem szerettem volna rendet vágni, nem is lehet, hiszen még folynak a kutatások. Inkább egy szilárd alapot próbáltam nekik adni, amire később megbízhatóan lehet építkezni. A tudásnak ez a fajta felépítése mindig prioritás a számomra. A másik az alapos felkészültség. Igyekeztem folyamatosan követni az tudomány változásait és ezekkel színesíteni az órákat. Arra azonban nagyon ügyeltem, hogy ez ne menjen a tananyag elsajátításának a rovására.

• Három diákja is szerepelt kimagasló eredménnyel a Nemzetközi Biológiai Olimpián. Egy harmincfős osztályból mi alapján ismerte fel az átlagnál jobb képességű diákokat?

– Általában az első naptól kezdve érdeklődőbbek voltak, de sokszor a körülmények szerencsés közjátéka segített. Szerencsére Szabó Orsolya, Kerekes Árpád, Gergely Lajos, Simonics Tibor, Jakubík Gyula mellett még sok kivételesen ügyes és szorgalmas diákkal foglalkozhattam. Nehéz lenne, nem is lehet mindenkit most név szerint felsorolni, hiszen az elmúlt évek alatt nyolcvanöt diákom lett eredményes a kerületi versenyeken, huszonkilencen értek el szép eredményeket az országos döntőben és hárman a nemzetközi diákolimpián is megmérettettek. Egy-egy osztályban azonban húsz-harminc diák ült, és igazságtalan lett volna, ha őket nem ugyanolyan elhivatottsággal és maximalizmussal tanítottam volna.

• Igaz az a városi legenda, hogy a tanár úr a pályája során soha senkit nem buktatott meg?

– Nem emlékszem rá, hogy valakinek az osztálykönyvben ötösre zártam volna az osztályzatát. Ha valaki fél év alatt nem tanult volna meg az óráimon semmit, az valahol az én kudarcom is lett volna. Egyszer egy diákom mindenáron meg akart bukni, mert ezzel szerette volna megbüntetni a szüleit. „Ne úgy akarj győzedelmeskedni mások felett, hogy közben te legyél a legnagyobb vesztes” – mondtam neki, amikor leültünk megbeszélni. Megértette.

• Édesapja, Holczhei Viktor a Mariánum Alapiskola legendás biológiatanára volt. Mi az, amit útmutatóként kapott tőle?

– Annak idején, a Károly Egyetem Természettudományi Karának hallgatójaként tudatosítottam először, hogy mennyi mindent tanultam meg otthon, a „sorok” között. Ugyanis, amit a módszertani órákon tanítottak nekünk, annak nagyrésze nekem teljesen egyértelmű és magától értetődő volt. Édesapámtól láttam, mennyire meghatározó az órák élményszerűsége, a jól időzített humor, ami a lanyhuló figyelmű tanulókat kicsit felfrissíti, a tananyag megtapasztalható dolgokhoz kötése, a lényegre koncentráló vázlatírás megtanítása, a rendszerben gondolkodás ösztönzése és az igényesség önmagunkkal és a gyerekekkel szemben, valamint a tudásbeli megújulás. Sajnos, ma már mindezt egyre nehezebb megvalósítani. Sokszor találkozok nyegleséggel, akarathiánnyal. A tanároknak ma már nincs olyan becsületük, nem övezi őket olyan tisztelet, mint pár évtizeddel ezelőtt. Sokkal nehezebb a szülőket a gyerekük érdekében bevonni az együttműködésbe. Amikor 1982-ben elkezdtem tanítani, még egyfajta konzervatív rend volt. Nem biztos, hogy az jobb volt, de megkönnyítette a pedagógusok helyzetét. A fiatalabb kollégák, köztük a lányom, Viktória (Jurčina Viktória a szerk. megj.) is, aki biológia-zene szakos tanárnő, könnyebben tudják kezelni a mostani helyzetet és szót érteni a mai fiatalokkal. Ők már a diákokkal egyazon korban, világban nőttek fel, így hasonló a gondolkodásuk. Tőlem ez már távolabb áll.

• Ha most találkozna a 18 éves énjével, akkor bíztatná, hogy válassza a tanári pályát, vagy inkább megpróbálná lebeszélni?

– Nem vagyok benne biztos, hogy most ugyanolyan egyértelmű lenne a döntésem. Édesanyám szemorvos volt. Szívvel-lélekkel gyakorolta a hivatását. Ő nem diagnózisokat látott maga előtt, hanem embereket, életeket. Abban az időben még működött a szemkórház, és ha ügyeletbe volt beosztva, valakinek mindig ott kellett ülnie a telefon mellett, nehogy elmulassza, ha hívják. Végtelenül lelkiismeretes volt. Gyerekként szimpatikusabbnak tűnt édesapám hivatása, a nyári szünetek lazaságával, amikor horgászni, kirándulni jártunk vagy nagyokat beszélgettünk. Természetesen láttam a pedagógusi pálya árnyoldalait is, de olyan elhivatottságot, elköteleződést éreztem magamban, hogy a délutáni dolgozatjavítások, vagy felkészülések az órákra, sem tudtak eltántorítani. Talán ma már inkább az orvosi pálya felé terelgetném a fiatalkori énemet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megbántam volna az egykori döntésemet. Csak az elején, amikor még tele voltam lelkesedéssel és világmegváltó gondolatokkal, másképpen éltem meg a tanítást. Szakkörök, felkészítések a versenyekre, kis- és nagydolgozatok javítása, készülés az órákra, tankönyvírás és fordítás, kerületi biológia olimpiászok szervezésében való részvétel… Rengeteg plusz tevékenységet vállaltam fel és soha nem éreztem azt, hogy fárasztó lenne. Az évek azonban elmúlnak az ember felett, és eljön az az időszak, amikor már érzi, hogy nem annyira terhelhető, már nem olyan a munkabírása, mint korábban. De soha nem éreztem késztetést magamban arra, hogy pályát módosítsak.

• Köztudott önről, hogy a zene meghatározó szerepet játszik az életében. Jelenleg tagja valamilyen zenei formációnak?

– Elméletileg 2010-től kongásként erősítem a Locomotív Revival Band nagyzenekar csapatát, de a járvány mellékvágányra tett minket. Egyelőre marad a zenehallgatás, aminek, édesanyámnak köszönhetően, aki operarajongó volt, nagy hagyománya van családunkban. A zenei tehetséget viszont édesapámtól örököltem, aki rendkívül muzikális és tehetséges volt. Zongorán és hegedűn egyaránt nagyon jól játszott. Gyerekként, amikor nem lehetett tudni, ki szenved jobban a hegedűóráimon, én vagy a tanárom, még nem sejtettem, hogy később mennyi önfeledt percet, órát köszönhetek majd a zenélésnek. Igaz, nem hegedűvel a kezemben. Bár a komáromi művészeti alapiskolát, ha vegyes érzelmekkel is, de abszolváltam. Közben a majálisokon állandóan az ütőshangszerek mellett ülő dobosokat figyeltem. Magával ragadott a ritmus, a zene lüktetése. Kiskamaszként csatlakoztam a Farnbauer Péter, a legendás Elán zenekar tagja, Skuta Miklós zongoraművész és Csudai Iván, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola docense által alapított Alfa zenekarhoz. Gimnáziumi éveimben létrehoztuk a Gymnasium Hungarikum zenekart, majd jött a komáromi Dixiland Band. A kilencvenes években pedig közreműködtem a Komáromi Jókai Színház zenés produkcióiban.

• Amikor telefonon felkértem erre az interjúra, említette, hogy éppen a kertben van az unokáival. Egy elhivatott, született pedagógus ki tud bújni a bőréből, vagy alkalomadtán őket is beavatja a természettudományok szépségeibe?

– Három lányom nyolc unokával ajándékozott meg. A legidősebb tizenöt éves, a legkisebb kettő. Eltérő és változó az érdeklődésük. Ha valamire rákérdeznek szívesen elmagyarázom nekik, de rájuk erőltetni nem szeretnék semmit. Ahogy az élet minden területén, itt is rendkívül fontos az arányok megtalálása. Az idő majd eldönti, hogy valamelyikük folytatja-e a most már három generáció által megalapozott családi hagyományt. Bevallom, én hiszek a dinasztiákban. Néha elgondolkozok, hogy a könyvtárnyi természettudományi könyvet vajon melyikük fogja lapozgatni, olvasgatni és értékelni. De sokkal fontosabbnak tartom, hogy, miként a lányaimnak, nekik is átadjam azt az értékrendet, amit én hoztam magammal a szülői házból: emberség, hitelesség, őszinteség, igazságérzet, egyenesség és kötődés a hagyományainkhoz, gyökereinkhez.

Holczhei Árpád jelentősebb kitüntetései: SzMPSz díjak 2002, 2006, 2010; 2006-ban az országos biológia olimpiai bizottság elismerő oklevele; a legmagasabb elismeréseként 2011-ben a szlovák oktatásügyi minisztérium Szent Gorazd-díja; 2017-ben Polgármesteri díj, 2018-ban pedig a Nyitra megyei hivatal pedagógusnap alkalmából elismerő oklevéllel és Komenský emlékéremmel jutalmazta.

Janković Nóra