„Feszült és forró a légkör. Vergődik, örvénylik a vén Föld. Lázas izgalom veszi körül a távirati irodák, a rádió-leadók hireit, a végső erejét megfeszítő diplomácia munkája áll az érdeklődés központjában. Mindenki arról beszél, hogy nem akar egy nemzet sem háborút, de holt bizonyosan kitör a még soha sem látott rémség, ha az utolsó pillanatban nem áll be olyan valami, amire senki sem számított.”

Ezekkel a baljósan ismerősen csengő sorokkal indult az Új Komárommegyei Hírlap (ÚKMH) 1939. szeptember 2-ai számának vezércikke. Lapzártáig valószínűleg nem futott be a hír, hogy a háború már előző nap kitört: Hitler csapatai 1939. szeptember 1-jén lerohanták Lengyelországot. Bő két héttel később pedig a másik agresszor, a Szovjetunió is támadást indított, hogy megszállja a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított keleti területeket. Szeptemberben az Egyesült Királyság és Franciaország hadat üzent Németországnak, ezzel pedig megkezdődött a második világháború.

Hogyan fogadta az 1938-ban újra egyesült Komárom a háború kitörésének hírét? A korabeli sajtóbeszámolók szerint higgadtan, fegyelmezetten, annak ellenére, hogy a „kávéházi konrádok” (mai kifejezéssel megmondóemberek, álhírterjesztők) rögtön akcióba lendültek. Már az akkori „mainstream” média is óva intette tőlük a gyanútlan olvasót. „A Kávéházi Konrád ugyanis nemcsak ostoba, hanem kártékony fajta is. Előtte nincs tekintély, nincsen szakismeret-tisztelet (…) Bizalmatlanságot fröcsköl ez az embertípus, suttog, titokban jajveszékel, mérgezett levegőt terjeszt maga körül. Az egyetlen megoldás: ne hallgassuk meg ezeket a fecsegőket, ezeket a fontoskodó s álokoskodó ravaszokat, ezeket a vészmadarakat” – figyelmeztetett a Komáromi Lapok, hidegvérre és megbízható forrásokból való tájékozódásra buzdítva olvasóközönségét. Megszívlelendő intelmek.

Óvakodjunk a kémektől!

A kormány már 1939. szeptember 2-án veszélyhelyzetet hirdetett. Elrendelte a gyülekezési jog korlátozását, a külföldi lapok ellenőrzését és a cenzúrát, megtiltotta az árdrágítást és intézkedett a benzinfogyasztás korlátozásáról is. Emellett kötelezővé tette a heti egy légvédelmi riasztópróbát, valamint a lakosság felkészítését a légitámadásokra.

Szeptember elején Komáromban is megjelentek az „Óvakodjunk a kémektől!” feliratú, piros szélű plakátok, amelyek arra biztatták a lakosokat, hogy jelentsék fel a rendőrségen a katonai dolgok iránt érdeklődő gyanús idegeneket, valamint a rémhírterjesztőket, mert ők a „haza ellenségei”. A legbizarrabb korlátozó intézkedés a mozikat érintette. Eszerint „kihágást követ el és tizenöt napig terjedhető elzárással büntetendő, aki a mozgófényképüzem előadásai során az időszerű eseményekkel kapcsolatban tetszést vagy nemtetszést nyilvánít”, vagyis tapsol, füttyög, pisszeg stb. Akkoriban ugyanis a mozi tömegtájékoztató eszközként is funkcionált – a filmvetítéseket híradó előzte meg.

A Komáromi Lapokban közölt olvasói levelek tanúsága szerint a lakosságot ekkor még nem annyira a háború, mint inkább a város újraegyesítése által keletkezett új helyzet foglalkoztatta, amely nem egy problémát is szült. Az egyik polgár azt nehezményezte például, hogy korlátozták a koedukált oktatást a bencés főgimnáziumban, és szeptemberben új leánytanulókat már nem vettek fel (kivéve a katonatisztek lányait). Egy másik arra hívta fel a figyelmet, hogy az útlevelek ellenőrzésének felszámolása után az Erzsébet hídon igencsak megnőtt a forgalom, ami önmagában nem lenne baj, ha a komáromiak betartanák a kreszt. „Kocsik, autók egymást előzik, versenyezve a hídon (…). A gyalogosok pedig (…) nem a gyalogjárón mennek, hanem le-leugrálnak az úttestre, ott korzóznak” – méltatlankodott. Volt olyan olvasó is, egy bizonyos „fánk-evő”, akinek a második világégés küszöbén a legfőbb gondja az volt, hogy a komáromi cukrászdák az anyaországi árakhoz képest túl drágán kínálják a süteményeket.

Szeptember végén aztán Komárom is szembesült a háború első komolyabb következményével: a menekültáradattal. Kárpátalja visszacsatolása után ismét volt közös lengyel-magyar határ, ezen keresztül érkeztek az országba a lengyel katonák és civil menekültek tömegei. Komáromban a Duna mindkét partján létesültek menekülttáborok. „Itt nálunk, mint az ország minden részében, a magyar nép meleg szeretettel, őszinte rokonérzéssel fogadta a lengyel menekülteket. A hatóságok a lengyelek megfelelő elhelyezéséről gondoskodtak s mindent elkövetnek, hogy a hajléktalanná váltak sorsát magyar földön elviselhetővé tegyék” – számolt be róla az ÚKMH. A polgármester felesége, Alapy Gáspárné jótékonysági gyűjtést is szervezett a menekültek javára, a Klapka téren felállított sátorban fogadták a felajánlásokat.

Virágkor helyett katasztrófa

A Komáromi Lapok 1939. október 7-ei száma a címlapon közölte Hitlernek a lengyelországi hadjárat után mondott, „feltűnően békés” beszédét. „Németország nem akar terjeszkedni eredeti határain, életterén túl. Semmiféle szomszédjával nincsen vitás kérdése s határait mindenütt véglegesnek tekinti. Különösen kiemelte a kancellár azt a szívélyes viszonyt, amely Magyarországhoz fűzi Németországot” – olvasható a cikkben. A későbbi fejlemények ismeretében – Dánia, Norvégia, a Benelux államok és Franciaország megtámadása csupán néhány hónappal később –, s annak tükrében, hogy milyen tragédiákhoz vezetett az a bizonyos „szívélyes viszony”, a Führer beszéde végtelenül cinikusnak hat. Akkoriban persze – főleg a csúcsra járatott náci propagandagépezetnek köszönhetően – sokan hittek neki Németországon kívül is, sőt olyan államférfiként tisztelték, aki végre rendet tesz majd Európában, és eltörli az igazságtalan versailles-i békerendszert. A végkifejletet ismerjük.

A második világháború az újraegyesítés után virágzásnak indult Komárom fejlődését is derékba törte. A várost 1941. augusztus 18-án érte az első légi támadás, majd 1944-től rendszeressé váltak a bombázások. 1945 márciusában utcai harcok is folytak a magyar és német alakulatok, valamint a szovjet csapatok között. A légitámadások és egyéb összecsapások komáromi áldozatainak száma közel százra tehető. A komáromi katonák a keleti fronton vívott háborúból is kievették a részüket, a doni katasztrófában megsemmisült szinte a teljes komáromi 6. könnyű hadosztály. A koncentrációs táborokban, valamint munkaszolgálatosként 1922 komáromi zsidó, továbbá számos antifasiszta – köztük Alapy Gáspár mártír polgármester – vesztette életét.

Kacsinecz Krisztián
(fotók: Komáromi Fotóalbum)

Kapcsolódó cikkeink:
220 éve ismerjük az oltást, azóta vitázunk róla
Spanyolnátha Komáromban
Amikor szovjetek éltek a várban
Trianon100: egy igazságtalan döntés Komáromból nézve