Ragyogó pályafutással a háta mögött fogott bele az edzősködésbe – immár közel negyven éve. Azért kezdett el nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozni, mert ő maga is szűkös körülmények között volt kénytelen felnőni. Így válhatott hitelessé nemcsak a ringben, hanem azon kívül is. Interjú Ferenczi Józseffel, azaz Pulykával pályafutása nagy csalódásáról, a kubaiak „titkáról” és hátrányos helyzetű, de roppant tehetséges gyerekekről.

Gyerekként előbb focizott, majd atletizált, és ebben a két sportágban is felvehette volna a versenyt a legjobbakkal. Később mégis az ökölvívást választotta. Miért?

– A családomban nagy hagyománya volt az ökölvívásnak: nagybácsikám, unokatestvéreim is bokszoltak. Ám ettől még nem biztos, hogy bokszoló lettem volna, kellett ehhez egy nagyszerű tornatanár, Csintalan Miklós. Ő volt az, aki meglátta bennem a tehetséget és levitt az első bokszedzésre Győrfi Gyuri bácsihoz.

Gyorsan kiderült, hogy van érzéke ehhez a sporthoz, hiszen 17 évesen már a felnőttek között bokszolt.

– Így van. Felnőttként nyolcszor nyertem meg a csehszlovák bajnokságot.

1984-ben pedig készülhetett a Los Angeles-i olimpiára, ám közbeszólt a politika…

– Bekerültem a csehszlovák válogatottba, mindössze 18-19 évesen. Még Finnországba is elutaztunk közvetlenül az olimpia előtt egy három hónapos edzőtáborba. Csak ezután jött a hír, hogy nem utazhatunk ki a játékokra. A szocialista országok ugyanis bojkottálták a Los Angeles-i olimpiát – mindezt persze a Szovjetunió nyomására. Nehéz volt ezt megemészteni.

Nem is csoda, hiszen többen éremesélyesként emlegették a nevét az olimpia előtt.

– Azok voltak a legjobb éveim. De nemcsak engem, hanem például nagy riválisomat, az akkori világ- és Európa-bajnok Jurij Alekszandrovot is megfosztották az olimpiai szerepléstől. Az, hogy nem utazhattam el az Egyesült Államokba, kissé vissza is vetett. Egy ilyen csalódás után nehéz volt újra ugyanolyan elszántsággal tovább folytatni.

Később már nem nyílt lehetősége arra, hogy részt vegyen olimpián?

– Lett volna esély rá, de az akkori szövetségi kapitány inkább a saját tanítványait preferálta. A súlycsoportomban például Madurát, pedig őt mindig sikerült megvernem. Én magyar voltam, ő cseh, talán ez lehetett az oka annak, hogy engem mellőztek.

A finnországi edzőtáborban azonban olyan élményben lehetett része, amiben akkoriban az ökölvívás világában nagyon kevés bokszolónak.

– Az olimpiai felkészülés jegyében ott edzőtáboroztak velünk a kubai ökölvívók is, akik már akkor a világ élvonalába tartoztak. Sok legenda keringett az edzésmódszereikről, ezért mindenki hozzájuk akart bejutni, hogy a saját szemével lássa a kubaiak titkát. Csakhogy kissé különcök voltak, senkit nem engedtek maguk közé. Titkukat féltve őrizték. Én azonban összebarátkoztam az olimpiai bajnok José Gómezzel, aki végül el tudta intézni, hogy bevigyen magával egy edzésre. Igaz, ehhez egy hónapig kellett puhítanom őt, de végül egy szép óráért cserébe megadta magát. Az már korábban feltűnt, hogy miközben mi másfél-két órát edzettünk, ők mindössze 35-40 percet. De igazán csak akkor lepődtem meg, amikor beléptem a tornaterembe. Kosaraztak. Bokszkesztyűben. 35 percig, szünet nélkül, nagyon intenzíven. Így sajátították el azt a fajta atletikusságot és dinamikát, ami őket a világ legjobbjaivá tette a ringben.

A kubaiak mellett edzőként kitől tanulta a legtöbbet?

– A már említett Győrfi Gyuri bácsitól. Ő nagyon sokat segített a kezdetekben. Aztán persze jó kapcsolatot ápoltunk a magyarországiakkal, Szántó Öcsi bácsiékkal. De a németektől is sokat tanultunk, akik egy egészen más iskolát képviseltek: mentek előre, szinte kérték a pofonokat, de persze állták is azokat.

Lassan negyven éve annak, hogy elsősorban hátrányos helyzetű, főként roma származású gyerekekkel kezdett el foglalkozni. Mi vezette erre?

– Amikor elkezdtem edzősködni, azt tapasztaltam, hogy hiába szerettek volna ezek a roma gyerekek lejárni bokszedzésekre, a nagy részüket elutasították. Megsajnáltam őket, mert azt rögtön láttam, hogy tízből legalább kettő biztosan megállta volna a helyét a ringben. Így alakult meg a BC Rom.

Amely 2024-ben – a 13-15 évesek mezőnyében – csapatban második helyen végzett a szlovák bajnokságban.

– 48 csapat közül sikerült megszereznünk az ezüstérmet. Egyedül a nyitraiak tudtak megelőzni minket a 12 fordulóból álló bajnokságban. Úgy lettünk másodikak, hogy a távolabbi helyszínekre, például Kelet-Szlovákiába el sem tudtunk utazni. Az anyagi lehetőségeink ezt nem tették lehetővé.

Jelenleg csaknem húsz fiatal bokszol a klubban, a legtöbbjük nehéz családi körülmények között él. Mennyire nehéz ezekkel a fiúkkal foglalkozni?

– Rettentően. Nagyon sok türelem kell hozzájuk. Ezeket a srácokat nemcsak bokszolni tanítjuk meg, hanem egy csomó minden más hétköznapi dologra: tisztálkodásra, rendre, fegyelemre, az alapvető illemszabályokra. Amiért mégis érdemes velük foglalkozni, az a tehetség. Ezek a roma gyerekek nagyon jó adottságokkal rendelkeznek. Az a fajta könnyedség és ritmusérzék, ami a bokszhoz kell, egyszerűen bennük van. Nagyon jó a lábmunkájuk, és akinek jó a lába, előbb-utóbb jó lesz a keze is.

A korábbi tanítványai közül voltak olyanok, akik junior vagy felnőtt vb-n és Európa-bajnokságon is szerepelhettek. Most van-e a klubban olyan kimagasló tehetség, aki elérheti ezt a szintet?

– Van. Bihari Fábiánnak hívják. Még csak 14 éves, de rendkívül tehetséges. Harcsáson szúrtam ki magamnak: látom, ahogy egy vékony, de nagyon jó mozgású fiú éppen focizik. „Jársz focira?” Ingatta a fejét. „Akkor gyere bokszolni.” „Félek” – válaszolt. Egy hét múlva aztán azzal jött utánam, hogy jöhet-e edzésre. Azóta velünk van. Sajnos azonban nemrég a családjával Gútára költöztek, az utazásra pedig nincs pénzük. Nagy kár lenne, ha elkallódna. Mert a BC Romban valójában azon van a hangsúly, hogy ezeket a fiúkat megpróbáljuk a sport segítségével jó útra terelni. Ehhez bizony sokszor keménynek kell lenni. Én magam is nehéz körülmények között nőttem fel, gyerekkoromban négyen aludtunk egy ágyban. Van tehát mit mesélnem, de legalább hiteles az, amit mondok nekik. És talán az én példám is bizonyítja, hogy a sport segítségével a nagyon nehéz helyzetekből is ki lehet törni.

Kellenek a pozitív példák

„A média által közvetített üzenetek többsége csak megerősíti azokat az egyébként is uralkodó előítéleteket, amelyek az emberek nagy részében a roma közösségekkel kapcsolatban élnek. Éppen ezért nagyon jó volna, ha pozitív példák is nagyobb publicitást kapnának” – mondja Tóth Bernadett szociálpedagógus, aki Ferenczi József, azaz Pulyka jobbkeze a BC Rom bokszklubban. A szakmai munka a legendás bokszedző asztala, minden más pedig Bernadetté. Ő az, aki, ha kell, tartja a kapcsolatot a szülőkkel, vagy éppen viszi a gyerekeket edzésre. Aki eljuttatja a versenyek helyszínére a csapatot, és segít a fiatalok összekovácsolásában. Egyszóval: a klub „mindenese”.

„Pulykát a sport tartotta egyenes úton. Ezt szeretné elérni ezekkel a gyerekekkel is. Évek óta látom, hogyan áll ehhez a munkához. Sokszor saját költségén versenyezteti a gyerekeket. Pedig nem könnyű velük. Meg kell tanítani őket az együttműködésre, a közösségben való viselkedésre, mert sokan ezeket nem kapják meg otthon” – mutat rá Tóth Bernadett.

Langschadl Mátyás

Édesanyám nevezett először Pulykának