Idén emlékezünk Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulójára. Ez alkalomból lapoztam fel azt a több mint nyolcvan éves könyvet, amit anyai nagyapám, néhai Végh Sándor vásárolt valamikor az 1940-es években. A kötet szerzője, Jókai rokona, ifj. Hegedűs Sándor, a címe pedig Lángelmék árnyékában és a Nemzeti irodalmunk mesterei sorozat részeként jelent meg 1941-ben.

A szerzőről érdemes tudni, hogy szülei, Hegedűs Sándor és Jókay Jolán, aki írónk bátyjának, Károlynak a lánya volt. A Jókai és a Hegedűs családok 1870-80-as években közös házban éltek Budapesten. Így az ifj. Hegedűs Sándor közelről látta Jókai Mór és Laborfalvi Róza életvitelét. A könyv első írása egy Jókai tanulmány, melyet Hegedűs az oxfordi egyetemen mondott el angolul. A befejező részben foglalta össze Jókai Mór hazai és külföldi irodalmi sikerének lényegét: „A mese hatalmas folyója Jókai, az a nagy folyó, amelynek szent árja Magyarországon fakadt, Komárom városában, mely a mesék ezreit és a regények százait öntötte ki magából, hogy hömpölyögve menjen világútjára emberfölötti erejével, elindulva Magyarországból, bejárja és áthassa a világot, minden népek gyönyörűségére és elérje a nagy óceánt, a végtelent, a halhatatlanságot.”

Jókai nemcsak szépíró és lapkiadó volt, hanem igazi természetszerető ember. A növények és a fák szeretetét Komáromból vitte magával. Szülei kertet vásároltak a szigetben, ennek a szép kertnek az emléke több regényében is felidéződik. Hogy írónk maga is gondos kertész volt az a köztudatban nem igazán ismert. Ezért is érdekes az ilyen tevékenységéről szóló történetek, melyeket Hegedűs Sándor a könyvében a következő címmel írt le: Jókai a kertész. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket.

Nagyon kevesen tudják, hogy Jókai Mór világhírű regényei mellett írt egy kis könyvet, amelynek a címe: „Kertészgazdászati jegyzetek”. Igaz az is, hogy ezt a kis könyvét ő nem vette föl a százkötetes jubileumi kiadásába, pedig nagyon méltó helye lett volna ott ennek, mert hiszen jegyzeteinek minden sora saját kertjében észlelt tapasztalatai nyomán szűrődött le. Jókainak, mint közismert dolog, a Svábhegyen volt a nyaralója és ott volt a gyümölcsös kertje és a szőlője. A hatvanas években fönt járt a Svábhegyen és ott elhanyagolt kőbányára bukkant…, ahonnan a kilátás olyan fönséges volt, hogy Jókait megragadta a látvány nagyszerűsége és megvette… A kopár területen maga ültette a gyümölcsfákat, a szőlőtőkéket és valóságos édenkertet varázsolt oda. Erről az ötvenéves kertészkedéséről adta ki az ő Kertészgazdászati jegyzeteit.

…

Jókai volt az első, aki mikor Magyarországba behurcolták a filokxériát szénkénegeztetni kezdett. Akkor mindenki elcsodálkozott azon, hogy ő már szénkénegeztet, dacára, hogy még hivatalosan nincs megállapítva szőlőjében a filokxéria jelenléte. Erre Jókai azt válaszolta: „Ha a filokxéria valamelyik szőlőteleptől 5 mérföldnyire fölüti a fejét, akkor szénkénegeztetni kell, mert az azt jelenti, hogy az már ebben a szőlőben is benne van, de még káros hatása nem nyilvánult meg.” És ő szénkénegeztetett szorgalmasan, évről-évre. Ugyanakkor nagy küzdelmet űzött a perenoszpóra és a dematofóra (levél- és gyökérpenész) ellen is, mert nagyon büszke volt a szőlőjére. Az ő Svábhegyi szőllei, amelyek három részből álltak, a házkörüli, a kútvölgyi és az orbányhegyi szőlő. Ezek a szőlőskertek vegyesen voltak beültetve fehér és fekete szőlővel és aztán egy édeskés kellemes sillerbort adtak. Ez volt Jókai kedves itala, amelyet szódavízzel vegyítve nagy örömmel fogyasztott el baráti körben.

Ilyenkor aztán anekdotázott és sok ötlet, eszme, gondolat vetődött föl beszélgetése során, amelyekből nagyon sok meg is valósult valamilyen formában.

…

Az ő (Jókai Mór – a szerk. megjegyzése) szerkesztésében jelent meg először a Hon, aztán később a Nemzet. Mind a két újság olyan nagy lepedőszerű terjedelmű volt, mint ma az angol és a francia újságok. Ezeknek a megmaradt példányait ő hazahordta és aztán, minthogy a szőlők májusban már ki voltak karózva, minden karón keresztülütve középen leeresztett egy ilyen nagy lapot s ez az egész szőlőtőkét eltakarta s a dér így nem lephette meg a leveleit. Ezeket a nagy papírlapokat, amelyeket messziről az ember fehér sisakoknak nézett volna, otthagyta a szőlőkön mindaddig, míg a fagyos éjszakák el nem múltak s az idő föl nem melegedett és így a fagytól ő minden évben meg tudta őrizni a szőlőjét, mert ezek a papírlapok teljes meleget adtak és majdnem légmentesen elzárták a szőlőtőkéket. Ő nagyon büszke volt erre az ötletére és nagyon ajánlotta mindenkinek, hogy próbálják meg és alkalmazzák ezt a módszert, mert nála kitűnően bevált, vagy amint ő mondta: „Én ezt a magam hasznán tanultak meg – ami ritka eset a magyaroknál.”

Összeállította:
Vendégh Piroska

Emlékév a világot hódító komáromi fiú tiszteletére
Fedezzük fel újra Jókait Komáromban!