Egy hangulatos kávézóban, vagy a színházban szerettünk volna beszélgetni a Csónak, avagy előttünk a vízözön c. abszurd komédia valamelyik előadása előtt, amiben a női főszerepet alakítja, de elég volt egy tollvonás ahhoz, hogy mindennapjaink megint kifosztottak, falak közé szorítottak legyenek. De vajon, hogy éli meg mindezt a komáromi születésű Jókai Ági színművésznő?

• Meg lehet találni az adventi hangulathoz és az ünnepváráshoz szükséges belső harmóniát egy ilyen „zárt” helyzetben?

– Nem mondom, hogy az elmaradt előadások miatt nincs bennem csalódottság, de már nem ért olyan váratlan hidegzuhanyként, mint a múlt év tavaszán. Akkor pont a dunaújvárosi Bartók Színházban dolgoztam, miközben még négy város, négy színházában játszottam. Irtó sűrű napjaim voltak. Több ezret ugrott havonta a kilométeróra a kocsimban. És akkor hirtelen, a semmiből feltűnt a „sorompó”. Állj. Az sokkal nehezebb volt. Mostanra az ember már eleve számol a lezárások lehetőségével is. De sajnálom, mert már nagyon vártam, hogy ismét Komáromban léphessek színpadra. Fantasztikus érzés, amikor a „saját” városom közönsége előtt játszhatok. Hatalmas öröm volt megélni a bemutató sikerét. Ezt dédelgetem magamban. Magyarországon most nincsenek korlátozások, így játszok, forgatjuk a KultúReceptet és igyekszem ráhangolódni a karácsonyra. Nagyon szeretem.

• Gyertyafény, karácsonyi díszek és vaníliaillat?

– Gyerekkoromban már advent kezdetétől ez jellemezte az otthonunkat. Anyukám és a nagymamám aprósüteményeket, diós-mogyorós szeletet, zserbót és hagyományos bejglit sütött. Apukám a lakás díszítéséből vette ki a részét. A karácsonyt egyszerűen csodaként éltem meg. Apukám, anyukám, testvérem, nagyszüleim, mind együtt voltunk. Tele volt a ház szeretettel. Akkoriban úgy éreztem, hogy sokkal több minden fér bele egy adott pillanatba. Mintha az idő határai kitágultak volna. Kiélveztük a vacsora finom ízeit, átéltük egymás örömét ajándékosztásnál és karácsonyi zenét hallgattunk. Nagyon szép gyerekkorom és nagyon szép karácsonyaink voltak. Felnőttként is ezt a bennem élő karácsonyi képet keresem, és próbálom már a saját kis családunkba átmenteni.

• Mostanában hogy töltitek az ünnepeket?

– A szentestét általában kettesben töltjük férjemmel, Danival (Dobri Dániel zeneszerző a szerk. megj.). Első ünnepen aztán elindulunk a nagy karácsonyi „road shownkra”. Amikor még nem volt kocsink, az sokszor maga volt az abszurd dráma. Az egyik évben hat órát vesztegelt a vonatunk a senki földjén, már azt hittük soha nem érünk oda Dani szüleihez. Tavaly karácsonykor haza sem jutottunk. December 19-én, a nagy lezárások és karantén kellős közepén volt az esküvőnk. Napra pontosan a megismerkedésünk hetedik évfordulóján. A korlátozások miatt anyukám, a nagymamám nem is tudott eljönni az esküvőnkre. Majdnem kilenc hónapig nem találkoztunk. Szörnyen nehéz időszak volt. Remélem, idén együtt tölthetjük a karácsonyt Komáromban. Nagyon szeretném meglátogatni az édesanyámat, nagynénimet és a nagybácsimékat. Az öcsémmel, akit hónapok óta nem láttam, csak az ünnepek után fogunk újra találkozni. Miután szakácsként végzett a Gundel Károly Szakiskolában, felvételt nyert Európa egyik legnívósabb szakácsiskolájába, a franciaországi European CFA Luis PRIOUX-ba. Egyébként Máté, még gimnazistaként, a komáromi RÉV-ben kezdett ismerkedni a szakmával, s döntött úgy, hogy a konyhaművészetet választja.

• Miután a lezárások után hazajöhettél, készítettél egy 45 perces filmet Komáromról, amivel az online műsorod, a KultúRecept új évadát indítottad. Hogy jutott eszedbe, hogy városunkat bemutasd a nézőknek?

– Sokat dolgoztunk idén. Mellette sikerült végre saját lakásba költöznünk, egy kicsit felújítanunk és viszonylag gyorsan be is laktuk. Most már elmondhatjuk, hogy igazi pestiek lettünk. Fantasztikus város. Imádom a hangulatát, szeretünk itt élni. Ez az itthon. Az otthon pedig Komárom. Azt szoktam mondani, hogy komárominak lenni állapot. Nagyon szeretem a városunkat, ezért számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a KultúRecept nézőinek megmutatom a szépségét, a hangulatát, a történelmi nevezetességeit és azokat az embereket, akik nekem teljessé teszik. Valahogy a pandémia bejelentésekor is éreztem, hogy ez egy hosszú távú történet lesz, és amikor már elkezdett feszíteni a ki nem használt kreatív alkotóenergia, akkor, mivel szeretek főzni, új ízekkel kísérletezni, a közösségi oldalon elindítottam a Mit főzzek karantén idején? csoportot. Közben felolvastam a Kisherceget a Pátria Rádióban, dalokat vettünk fel Danival, de az előző időszakhoz képest, még mindig túl eseménytelennek éreztem a napjaimat. Hiányoztak az emberek, a nagy beszélgetések, és így jött a KultúRecept elindításának az ötlete. Először sokan nem is értették, mit akarok én ezzel a kulturális platformmal, de amikor látták, hogy egy hiánypótló műsor van születőben, egyre többen lettünk és mára egy hihetetlenül jó csapat kovácsolódott össze. Egy év alatt eljutottunk odáig, hogy már külső megrendeléseink is vannak. Egyre jobban forrja ki magát, egyre komplexebb. Már nemcsak videós tartalmakban gondolkodunk, hanem akár színházi produkciókban, koncertekben is.

• Nem veszi el sok idődet ennek mene-dzselése, szervezése a színháztól?

– Jó szervezéssel össze lehet egyeztetni a kettőt. Ha nem szeretném, akkor fárasztana, de így inkább feltölt, felvillanyoz. Két-három éves koromtól tudtam, hogy én színésznő szeretnék lenni. Más pályának a lehetőségével még gondolati szinten sem foglalkoztam. De mindig szerettem kikacsintgatni a média világa felé. Szerkesztettem iskola újságot, írtam cikkeket, vezettem iskola rádiót, főiskolásként voltam hírolvasó a Pátria Rádiónál, a komáromi városi televíziónál meg reklámokat olvastam fel. Valahogy mindig része volt az életemnek. Úgy gondolom, hogy a mai kor emberére már sokkal jellemzőbb az „és ez is” gondolkodás, mint a „vagy ez is”. Nem mellesleg az elmúlt egy-másfél évben sokat tanultam magamról azáltal, hogy kiléptem a saját komfortzónámból.

• Két éve a Pásztor c. filmben nyújtott alakításoddal elnyerted Helsinkiben a legjobb női alakítás díját. Egy ilyen komoly nemzetközi elismerés hozza magával a felkéréseket, vagy ugyanúgy jársz castingokra, mint korábban?

– Csak kivételes esetekben, amikor a rendező előre tudja, hogy ő kire szeretné osztani az adott szerepet, nem előzi meg a forgatást szereplőválogatás. Tavaly egy ukrán rendező, Bohdan Herkaliuk magyar rövidfilmjében, A balesetben játszottam. Idén Iveta Grófová rendezésében, egy szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készülő filmben kaptam egy kisebb szerepet. A Peter Krištúfek igaz történeten alapuló, Emma és a halálfejes lepke c. regénye nyomán készülő film 2023-ban kerül a mozikba. Szerencsére mostanában sok castingra hívnak, ennek pedig nagyon örülök, mert a filmezés egyre inkább izgat.

• Forgattál holokausztdrámában, háborús filmben, láthattak már a nézők igényes orosz drámában, zenés darabban, habkönnyű vígjátékban, november végén pedig egy abszurd komédia főszerepében. Melyik zsánert érzed magadhoz a legközelebb?

– Ez nehéz kérdés, mert például az orosz drámairodalom is nagyon közel áll hozzám. Ahogy az ének és a zene is. Meg persze az abszurditás is. Hiszen, ha úgy nézem, az egész életünk egy nagy abszurd. A humor például a mi családunkban maga a megtartó erő. A túlélés eszköze. Ezt az anyai nagymamámtól örököltük és tanultuk meg. Ha például nem felülnézetből szemlélte volna az életét, már rég megkeseredett volna, hiszen rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie. Ő azon generáció tagja, akiknek az élete a második világháború idején kezdődött, s gondoljuk csak végig, hány olyan történelmi esemény határozta meg azt, amelyből még egy is sok lenne. Persze mindenkinek a saját problémája tűnik a legbonyolultabbnak. Engem is sokszor sodort már az élet olyan helyzetekbe, aminek az elviseléséhez el kellett vonatkoztatnom attól, hogy most ez velem történik és inkább kívülállóként, humorral szemléltem az eseményeket. Így könnyebben meglehet találni az adventi hangulathoz és az ünnepváráshoz szükséges belső harmóniát is.

(janković)