Kemény Dénes válogatott vízilabdázó, állatorvos, egyetemi docens volt a vendége a Kikötő – Polgári Szalon teltházas rendezvényének. A számos állami kitüntetéssel elismert sportember szövetségi kapitányként háromszor segítette olimpiai aranyéremhez a magyar vízilabda-válogatottat. Bödők Gergely történész beszélgetett vele a RÉV – A Magyar Kultúra Házában.

„A magyar válogatott az alatt az idő alatt, amíg a szövetségi kapitánya voltam, száztíz éves vízilabda-történelmünk érmeinek egyharmadát nyerte meg. Ez rendkívül népszerűvé tette a sportágat, amit az is jól mutat, hogy amikor kapitány lettem 1500 leigazolt gyerek volt, most 10 ezer van” – válaszolta meg a sportág népszerűségének okát firtató indító kérdést Kemény Dénes. Megjegyezte: ha valaki erre sportra adja a fejét Magyarországon, egy éven belül eljut oda, hogy meccset játsszon. Jó eséllyel a margitszigeti Hajós Alfréd uszodában is, ahová, ha belép valaki, az első, ami a szemébe ötlik, az olimpikonok neve a márványtáblákon. „Nincs olyan 10-12 éves palánta, aki ne látná sajátját is köztük. Ez egy olyan normális célkitűzés, ami játékosként bennem is megvolt. Válogatott játékosként azonban nem lettem olimpiai bajnok, így, amikor szövetségi kapitány lettem, azonnal az olimpiai aranyat tűztem ki célul. Ezt a játékosokkal is tisztáztam, és akinek nem tetszett, az mehetett.”

Vízilabdás közegben nőtt fel

Bödők Gergely következő témafelvetése a vendég gyermekkorára, valamint édesapjára, Kemény Ferencre, a magyar vízilabdasport egyik legendás alakjára, mindenki „Fecsó bá”-jára vonatkozott. Az egykori szövetségi kapitány elmondta, hároméves volt, amikor szülei elváltak. Ő édesapjával maradt, aki akkor még aktív játékos volt. Mérnökként dolgozó apukája munka után elment érte az óvodába, és vitte magával edzésre. „A fürdőköpenye övével kikötött a kaputartó oszlophoz, míg tartott az edzés. Megtanultam úszni, edzésekre jártam. Kilenc évesen egy beteg csapattársam neve alatt játszottam az első meccsemet, mert az alsó korhatár tíz év volt. Elkerülhetetlen volt, hogy vízilabdázó legyek, mert ebben a közegben nőttem fel.” Mai napig nem tudja, hogy szülei miért váltak el. Édesanyjával, aki később újra férjhez ment és született két lánya is, közel húsz éven át nem találkozott. A testvéreit csak harmincas éveikben ismerte meg. Ellenben a ma 92 éves édesapja tettei és szavai nagy hatással voltak rá, egy életre szóló útravalót adtak. „Mindig azt akarta, hogy az ő példáját követve mindig két lábon álljak, és az állatorvosi hivatásomat egészen 1997-ig, míg nem lettem szövetségi kapitány, folyamatosan, még olaszországi éveim alatt is gyakoroltam. Tanácsot azonban nem adott, ahogy én sem a fiaimnak, de ha szükségük van rám, akkor ott vagyok.”

A győzelem alkímiája

Az est további részében a győzelem alkímiájáról faggatta Kemény Dénest a történész. „Nyilván fontos szerepe van az edzőnek, hiszen ő nemcsak a mérkőzések alatt hoz döntéseket, hanem már előtte is. Nem csupán a játékról, de személyekről, emberi sorsokról is döntenie kell. Ki legyen az a tizenhárom, aki játszani fog az adott meccsen? Aki kiutazhat az olimpiára? Milyen védekező, zavaró és támadó taktikát alkalmazzanak? Ehhez kell egy lehetőleg minél tágasabb taktikai repertoár. Ha az edző látja, hogy nem működik, amit választott, legyen bátorsága ezt elismerni és menet közben taktikát változtatni. Szenvedély nélkül azonban se nagy teljesítmények, se világszintű sporteredmények nem születnek. Lényeges még az intuíció, ami nem igazán megfogható, nem igazán oktatható” – magyarázta a szakember.

S mennyire autonóm személyiség Kemény Dénes? „A fiúk ezt egyszerűen úgy fogalmazták meg, hogy diktátor. De ez azért nem igaz, mert mindig meghallgattam őket. És ha észérvekkel támasztották alá az igényeiket, kéréseiket, s ha az nem csökkentette esélyeinket a győzelemre, akkor elfogadtam.”

„Fecsó bá” és Kemény Dénes aranymondásaira is kitért a moderátor. „Sokszor idéznek politikusok, nem is örülök neki, mert én rendes ember vagyok” – mondta erre a sportember mosolyogva. – A közelmúltban forgattak róluk egy filmet, s utána megkérdezték, mennyire szóltam bele. Semennyire, nem az én szakmám. Most, hogy kész van, kritizálhatnám, de hallgatok, mert, ahogy apám szokta mondani, «meccs után a kabinos is tudja, mit kellett volna jobban csinálni.»”

Átcsábította Gergely Istvánt

Miután a beszélgetés eljutott a A nemzet aranyai című filmhez, megkerülhetetlen volt a kérdés, miképpen emlékszik vissza a szakember a komáromi Gergely István, kétszeres olimpiai bajnok, világbajnok és világliga győztes, sokszoros szlovák és magyar válogatott, örökös magyar bajnok pályájának kezdetére. „Amikor először láttam Pistát, ’94-ben a pozsonyi Európa-bajnokságon védeni, ahol a döntőben a magyar és a szlovák csapat játszott egymással, a mi csapatunk edzője édesapám volt. Három évvel később, amikor már kapitányként dolgoztam, ő a spanyol csapatban és a szlovák válogatottban játszott. A 2001-es világbajnokságon, Japánban, ahol az edzőjük András volt (Ondrej Gajdáč – Komárom alpolgármestere, a Šulek Gimnázium igazgatója – a szerk. megj.) megkérdeztem, lenne-e kedve a magyar válogatottban játszani. Igent mondott. Ősszel eljöttem Andris után, akivel annak ellenére, hogy játékosként egymás ellenfelei voltunk, jó barátságban vagyunk, s elmondtam neki, hogy kivetettem a hálómat a legjobb szlovák válogatott játékosra, Gergely Pistára. Azt válaszolta: egyik szeme sír, a másik nevet, ugyanis a szlovák csapatból hiányozni fog, a jövője szempontjából viszont nagy előrelépés lenne számára. Akkoriban azonban a külhoni magyaroknak még sokkal nehezebb volt megszerezniük az állampolgárságot, és ezzel a magyar útlevelet, mint manapság. Hogy ki tudjon jönni velünk a barcelonai világbajnokságra, a személyes kapcsolataim révén, miniszterelnöki szinten lett felgyorsítva az eljárás, de még így is az utolsó pillanatban, három héttel az indulás előtt kapta meg a szükséges okmányokat. Közben pedig a Honvéd vízilabda-szakosztálya kivásárolta őt az akkori klubjából, a spanyolországi Terrassaból. Attól kezdve, hogy a válogatott tagja lett, sok szép élményünk volt, néha vitáink is persze, hiszen az egy olyan kapcsolat, mint a házasság. Sok emlékezetes pillanata volt a magyar válogatottban, és ezzel sok örömet okozott mindenkinek. Köszönöm András, hogy segítettél!” – köszönte meg a nézők soraiban ülő Ondrej Gajdáčnak.

A lebilincselő másfél órás beszélgetés lezárásaként a 2004-es athéni olimpia döntőjének heroikus utolsó negyedét nézhették meg a jelenlévők, amikor Kemény Dénes csapata vesztes helyzetből fordított, és győzte le a félelmetes ellenfélnek számító Szerbia-Montenegró csapatát, s állhatott a dobogó legfelső fokára.

Janković Nóra