Naszvad. Az aratás régen nagy ünnepnek számított, hiszen a gabona végre beérett és a csűrbe került. A betakarításra felkészült a család, ha kellett, segítők is érkeztek. A munka elvégzése után pedig aratási mulatságokat rendeztek.
A korabeli aratást elevenítették fel a Csemadok naszvadi alapszervezetének jóvoltából a városban. Bemutatták, hogy nagyapáink, nagyanyáink milyen nehéz munka, verejték árán jutottak hozzá mindennapi kenyerünkhöz. Helybéliek közreműködésével (a gazda: ifj. Szlávik József, első kaszás: id. Tóth Lajos) keltették életre a hagyományos kézi aratást.
A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: a kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. Többféle munkamódszer terjedt el. A kötetlen aratás során a kaszások a gabonát rendre vágták, a földre terítették. Nem kötötték kévébe, nem rakták keresztbe, hanem a villások villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas) rakták, majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) és azután szállították nyomtatni. A rendre vágó kévéző aratás során ugyancsak rendre vágták a gabonát, majd kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal vagy villával, gereblyével kévékbe gyűjtötték és bekötve keresztekbe rakták. Az aratás akkor ment jól, ha azt hárman végezték: az arató, a marokszedő és a kötöző. A vízhordók – főleg gyerekek – feladata pedig az volt, hogy vizet vigyenek a munkásoknak. A learatott gabonát keresztekbe rakták. Naszvadon 13 kévét raktak egy keresztbe, háromszor négyet, kalászával egymásra rakva, a tizenharmadik volt a papkéve, azaz a pap jussa. Naszvadon 2 ilyen rakat jelentett egy keresztet, tehát ilyen kettős keresztbe 26 kéve került. Meleg időben gyorsan száradt a gabona, majd következett a hordás. Szekerekre felrakták a kévéket és vitték a gazda házához. Az udvarban formás asztagba rakták. Az asztagok nagysága megmutatta, hogy ki mekkora gazda.
Mihelyt lehetett, megkezdték a cséplést, sokszor a szekérről. A 30-as években a cséplőgépet még ökrökkel húzatták, majd az állatokat felváltotta a traktor. A cséplést kalákákban végezték, visszasegítési alapon. Szent István napjára a cséplés befejeződött. A gabonaőrlés, tehát a kenyérnekvaló előkészítése, fontos mozzanata volt a falusi életnek.
Az eseményre kilátogatók megtudhatták azt is, hogyan egyezkedett a gazda az aratókkal, milyen szokások voltak, hogyan étkeztek, ittak az aratók, milyen is volt az aratási koszorú, hogyan kötötték az asszonyok a kévéket stb. A bemutató után a nézők is kipróbálhatták a kaszálást, marokszedést, kötözést – sokan éltek is a lehetőséggel. Az aratónótákat a Búzavirág éneklőcsoport énekesei „hozták el“ a szántóföldre.
(miriák)