Mi volt Klapka tábornok első fontos komáromi szerepvállalása? Miért volt fontos az április 26-i csata? Mikor született a Klapka-induló? Mi történt 1919. május elsejére virradó éjjel, amit komáromi áttörésként emleget a történetírás? Ezekre a kérdésekre is választ kaptak azok, akik részt vettek a Villa Camarum Mi, a komáromiak című beszélgetéssorozatának legutóbbi eseményén. A Komáromi Napokra időzített beszélgetésen Bese Lászlót, a felvidéki Történelemtanárok Társulásának elnökét Szinak Evelyn újságíró kérdezte.
A beszélgetés elején a Selye János Egyetem doktorandusza felvázolta, milyen viszonyok uralkodtak Komáromban az 1848/49-es szabadságharc előtti időkben, amit akár a város aranykorának is nevezhetnénk. A folyamatos fejlődés és gazdasági gyarapodás részben annak volt köszönhető, hogy I. Ferenc császár a napóleoni háborúk során arra a következtetésre jutott: a komáromi erőd fejlesztésébe megéri befektetni, mert komoly veszélyhelyzet esetén itt menedéket találhatnának a Habsburgok. Az erőd építése, a katonai fejlesztések jó üzletnek bizonyultak a helyiek számára. A legtöbb iparág fellendült, vasút híján a dunai hajózás jelentősége az áruszállításban egyre jelentősebbé vált.
Hová álljanak a vár védői?
Az 1848 tavaszán kitört forradalom gyorsan eljutott városunkig. „Szeptemberben volt egy ’nulladik’ csata, amiről ritkábban esik szó – tudhattuk meg a történésztől, aki komáromiként szívügyének tartja a város múltjának kutatását. – A császárhű Wilhelm Mertz volt akkoriban a vár parancsnoka és amikor Jelasics vezérőrnagy seregeivel közeledett, fontos kérdéssé vált, hogy a komáromi vár védői kinek az oldalára állnak. Klapka első, nagyon fontos komáromi szerepvállalása pont erre az időszakra tehető, ugyanis sikerült a várbéli katonaságot a császárral szembefordítania, és elérnie, hogy letegyék az esküt a magyar kormány mellett. Ennek a folyományaként a várost előbb laza majd 1849 februárjától szoros ostromgyűrűbe fogták.”
Komárom ágyútűz alatt
„A császári becslések szerint ʹ49 áprilisában-májusában legalább húszezer tüzérségi lövedék érte Komárom városát, és ennek nagy része a civil infrastruktúrát rombolta le. A házakat, a templomokat és más középületeket ért találat” – sorolta a tényeket Bese László. A lakosság a belvárosból egyre kijjebb húzódott. Sokan a „Cigánymezőn” (mai Singellőben) építettek deszkabódékat. Miközben a polgárok számára már az ágyúzástól való rettegés önmagában is nagy terhet jelentett, az éhezéssel is szembe kellett nézniük, ugyanis a hosszú ostromra készülő várvédő honvédek elrekvirálták a környékbeliektől a gabonát, és az állatokat. Nehéz idők jártak akkoriban, de a lakosság kitartott, a többség itt vészelte át a háborús időszakot. Április elején, kicsit fellélegezhettek a várvédők, mert a megáradt Duna megnehezítette a támadó sereg helyzetét. Időközben pedig elindult az erősítés Komárom irányába.
Megérkezett az erősítés
Valóban az április 26-i csata volt a legfontosabb, és ha igen, akkor miért? – vetette fel a kérdező. (E csata emlékére lett április 26. Komárom napja – a szerk. megj.) „Görgei Artúr honvédtábornok serege április 22-én ért ide észak felől. A komáromiak megmentőként, hatalmas örömmel fogadták őket. 25-én este elcsendesedtek az ágyúk, megszűnt a város támadása. A legenda szerint, bár erre részleteire vonatkozóan nincs semmiféle történelmi adat, egy éjszaka építették fel a hidat, amin a magyar sereg másnap átkelt a Dunán. Hajnalban a várvédők rajtaütöttek a császári seregen és kiűzték őket Újszőnyből” – mondta a történész. A tizennégy órás csatát a magyar honvédek nyerték meg a számbéli fölényben lévő reguláris császári haderővel szemben. Miután a Habsburg oldal belátta, hogy a szabadságukért küzdő magyarokat egyedül nem fogják tudni legyőzni, I. Ferenc József császár segítséget kért I.Miklós orosz cártól, s ezzel a forradalom sorsa megpecsételődött.
És jöttek az oroszok
Két „békésebb” hónap után a császáriak, a tizenkétezer fős orosz sereggel megerősítve, Pozsony irányából ismét támadásba lendültek. „Görgei látva, hogy egy olyan hatalmas haderővel állnak szemben, amit sem a peredi, sem a zsigárdi csatában nem tudtak feltartóztatni, egészen Komáromig hátrált. Itt aztán Klapka Györggyel, akit május 28-án neveztek ki várparancsnoknak, csatát kezdeményeztek a császáriakkal szemben. Július 2-án sikerrel visszaverték Haynau seregeit, a hadjárat menetét azonban nem sikerült megfordítaniuk. A csatában Görgei súlyos fejsérülést szenvedett” – mesélte Bese László. Ezt követően viták kezdődtek a folytatást illetően: Klapka inkább a komáromi erődrendszerre támaszkodva védekezett volna, Görgei ezzel szemben abban bízott, hogy az oroszokkal való egyesülés előtt meg tudják verni a császáriakat. Végül a támadás mellett döntöttek, július 11-én Klapkával az élen ismét megpróbálták a kitörést. Véres ütközet volt, mindkét oldal komoly emberveszteséggel, de a magyarok nem érték el céljukat. Ezt követően Görgei – a kormány utasítására – a honvédsereg nagyobb részével keleti irányba visszavonult, a sereg kisebbik részével pedig Klapka tovább védte Komáromot.
„Hajrá huszárok, utánam előre!”
A romló hadihelyzet ellenére a következő hetekben komoly sikereket könyvelhettek el a komáromi honvédek. „Több kitörést kíséreltek meg, Ógyalla, a Csallóköz, majd Ács irányába. 1849 augusztusában sikerült egészen Győrig visszafoglalniuk a területeket, ahol új honvédeket is tudtak toborozni. Ezekben a napokban született a méltán híressé vált Klapka-induló is, melynek dallamát Egressy Béni szerezte” – hangsúlyozta az előadó. Országos szempontból azonban hiába voltak ezek a részsikereik, augusztus 13-án a világosi fegyverletétellel a szabadságharc katonai értelemben véget ért. Klapka ezután minden katonát visszavont az erődbe. Klapka György igyekezett meggyőzni és lelkesíteni a honvédeket, hogy tartsanak ki. A célja az volt, hogy „átmentsék” a forradalom szikráját 1850-re is, de a tél közeledtével és egy városnyi polgári lakossal ennek nagy realitása nem volt. A császáriak azonban csak a feltétel nélküli megadásról voltak hajlandók tárgyalni.
„Klapka katonai pályáját nem törte kerékbe a kapituláció, ellenben nagy hírnevet szerzett neki a menlevelek megszerzése. Ezek révén számos civil politikai menekültet is sikerült kimenekíteni a városból, a katonákat pedig elkerülték a megtorlás első hullámai” – mutatott rá Bese László. A megegyezés értelmében a magyar honvédek 1849. október 1–4. között több fázisban adták át a komáromi erődöt a császáriaknak.
Békefenntartók – csehszlovák légiók képében
A beszélgetés másik témája az első világháborút követő komáromi „kitörés” volt. Az I. világháború végére Komáromban, ahol egy kispolgári miliő uralkodott, az infrastruktúra, a hidak, a déli vasútvonal késve ugyan, de kiépültek, mégis gazdasági regresszió sújtotta a várost. Miután a monarchia vesztesen került ki a háborúból, 1918. október 28-án Csehszlovákia is kihirdette függetlenségét, mely a csallóközi területekre is igényt formált. Komáromnak ekkoriban 19 ezer lakosa volt, ebből hozzávetőleg 17 ezer magyar nemzetiségű.
A komáromiak 1918 decemberében szembesültek azzal a ténnyel, hogy a Duna folyását követő csehszlovák-magyar demarkációs vonalra, az Antant békefenntartó seregeket küld – csehszlovák légiók képében. 1918 karácsonya kételyek közt találta a komáromiakat – szervezzenek-e ellenállást a légiókkal szemben? A budapesti vezetés ekkor a békés megoldást kereste, így a helyi ellenállás is elmaradt. Az 1919 januárjában Komáromot megszálló csehszlovák légiók, különösen azok olasz és francia tisztjei az első hetekben még tisztelettudóan, előzékenyen viselkedtek a helyiekkel szemben. Ráadásul jöttükkel érezhetően javult a közbiztonság is. „A lakosság sem volt ellenséges a megszállókkal szemben, ugyanis hittek a megszállás átmenetiségében. A csehszlovák vezetésnek azonban hosszabb távú tervei voltak Komárommal, ez pedig hamarosan elkerülhetetlen konfliktushoz vezetett. Miután elkezdték bevezetni a csehszlovák polgári közigazgatást, lezárták a határokat, betiltották a magyarországi lapok behozatalát, lefoglalták a magánemberek fegyvereit, a komáromiakban egyre inkább erősödni kezdett az ellenségesség a megszállókkal szemben. Az ellenállás először békés mederben zajlott, 1919 februárjában általános sztrájk bénította meg Komárom életét. A februári pozsonyi sortűz híre vagy a kassai március 15-i ünnepségek elfojtása nem sok jót ígért, március végén pedig Budapesten kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot, mellyel Csehszlovákia hamar hadiállapotba került” – szögezte le a szakember.
A komáromi áttörés kezdete és vége
A dél- és az észak komáromi munkásvezetők földalatti ellenállási mozgalmat indítottak el. Különféle szabotázsakciókat próbáltak szervezni, több-kevesebb sikerrel. Április vége felé többeket letartóztattak, a csehszlovák hatóságok a lakosság egy kisebb részét pedig Terezinbe internálták, hogy így biztosítsák magukat a helyi ellenállással szemben.
Mindezek ellenére május 1-jére virradó éjjel a déli oldalról megindult a munkásokból és volt katonákból álló fegyveres csoport támadása. Több mint ezren csatlakoztak a gerilla-harchoz. A terv az volt, hogy az éjszaka kisebb alakulatok csónakokkal átkelnek a Dunán, majd a csehszlovák hídőrséget lefegyverezve megnyitják az utat a támadók előtt. A terv bevált, mindkét híd felett megszerezték az irányítást. Kezdetben a támadók sikeresen nyomultak előre a hidakon át, kiűzték a védőket az I. és II. erődből, majd utcai harcokba bonyolódtak a csehszlovák légiósokkal. Az ellenállóknak így is sikerült a temető soron eljutniuk az állomásig, de megszerezni már nem tudták azt. Időközben Újvárból erősítést kapott a csehszlovák helyőrség, ennek segítségével pedig hajnalra visszafoglalta mindkét hidat.
Véres megtorlás
A hidak elvesztése miatt a támadók közül rengetegen ragadtak az északi városrészben, különösen az Erzsébet-szigeten. Őket háztól házig járva kutatták fel, és – a csehszlovák katonai feljegyzések szerint is – elképesztő brutalitással végezték ki. Azt a mai napig nem tudni, pontosan hány áldozata volt a sikertelen akciónak, mivel számos áldozatot a Duna ragadott magával. Magyar részről főképp győri és tatai munkásokról beszélhetünk, az elesettek száma részükről a becslések szerint 150-300 fő közt lehetett. A komáromi temető hátsó részében létesített tömegsírba mintegy száz magyar felkelő maradványai kerültek. Csehszlovák részről 25 áldozatról tudni – az ő emlékművük a katolikus temető bejáratához közel található. Név szerint ismerünk továbbá helyi áldozatokat, összesen 19 főt, őket a családi sírhelyekbe helyzeték örök nyugalomra. Az áldozatok számából is látszik, hogy a felkelésben a helyiek is aktívan részt vettek. Az áttörés sikertelensége, majd a Tanácsköztársaság bukása viszont nyilvánvalóvá tette a helyiek számára, hogy a következő időket Csehszlovákia keretén belül kell elképzelniük. Amikor 1920. június 4-én aláírták a határokat rögzítő trianoni békeszerződést, az Komáromban már csak a jogi megerősítése volt az 1919-ben kialakult helyzetnek, a város országhatár általi kettészakításának.
(janković)
Kapcsolódó cikkeink:
Hősrepülők Komáromban
Komárom a világégés küszöbén
Egy igazságtalan döntés Komáromból nézve
Amikor szovjetek éltek a várban