Pár évvel ezelőtt még biztosan elcsodálkoztam volna azon, ha egy vitézkötéses díszruhában lépdelő szekeresgazdával találkozom Komáromban, pedig a Magyar Királyság korában messze földön híresek voltak. Bátorságukról, szorgalmukról, kitartásukról és hűségükről hitükhöz, városukhoz és magyarságukhoz.
A Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesület polgári társulás tagjait azonban – melyet az egykori szekeresgazdák leszármazottai alapítottak 2015. január 14-én – egyre gyakrabban látni a városi ünnepségeken. Messziről könnyen észre lehet őket venni elegáns mentéjükről, fényes csizmájukról, kócsagtollas sapkájukról. Elhivatottságuknak köszönhetően, mellyel kutatják és ápolják ősik szellemi és kulturális hagyatékát, a szekeresgazdák hagyománya előbb a Komárom-Esztergom Megyei Értéktárba, múlt év decemberében pedig a nagy jelentőségű Magyar Értéktárba nyert felvételt.
Egy mindenkiért, mindenki egyért
A szekeresgazdákról, akik a honfoglaló magyarok leszármazottainak vallották magukat – bár ez tudományosan bizonyítva nincs –, az anyakönyvi kivonatokban csak az 1780-as évektől találtak adatokat a hagyományőrző egyesület tagjai. Pedig már a török háborúkban kiemelkedtek bátorságukkal. Dunai naszádosként, sajkásként szállították a sebesülteket, a betegeket, a hadi utánpótlást. Az értékesebb szállítmányokat ugyan katonák is kísérték, de ha úgy adódott, a szekeresgazdák sem féltek használni fegyvereiket. Miután I. Ferdinánd király, akit ekkor már nemcsak a háborúzás, de az üres államkassza is igencsak nyomasztott, békét kötött a törökkel, a naszádos alakulat tagjainak hűségükért és vitézi helytállásukért armális, azaz vagyonnal és birtokkal nem járó nemesi rangot adott. Ettől kezdve jogosultak voltak a kardviselésre. Amikor azonban az embernek molnárként, hajóácsként, fuvarozóként, kertészként, földművesként vagy éppen hajóvontatóként – mert többnyire ezeket a hivatásokat űzték – kell előteremtenie családja mindennapi betevőjét, nem biztos, hogy karddal az oldalán akar naphosszat robotolni.
Jókai regényes szereplői
Jókai regényeiben gyakran feltűnik a szekeresgazdák karaktere. Az Aranyemberben például leírja, ahogy 72 ló húzza a Szent Borbála hajót a Duna folyásirányával szemben. „A szekeresgazdák maguk is tenyésztettek lovakat. Leginkább a rendkívül szívós, kitartó, és nagy teherbírású nóniusz fajtát kedvelték. A masszívabb, erősebb alkatúakból lettek a társzekér- vagy ágyúszekér-húzók, az elegánsabbakra meg lecsaptak a huszárok” – tudtuk meg Farkas Gáspártól, az egyesület elnökétől.
A nóniuszok segítették a hajóvontatók munkáját is. A mai kor embere nehezen tudja elképzelni, hogy milyen nehéz és nagy szaktudást igénylő munka lehetett a kettesével egymás mellé kötött hajókat a 200-300 m hosszú, nyolc ágból font, karvastagságú kötélen a partról vontatni. Két közepes hajó elvontatásához, ami többnyire gabonával, borral, sóval volt megrakva, kellett 5-9 hajós, 2 szekeresgazda, 1 kurtulyás, aki a köteleket felügyelte, 15-17 pár vontatóló és majd ugyanennyi hajtó. Szép időben még csak elment a munka, de ha erős volt a sodrás, vagy viharos szél tombolt, bizony magukkal rántották a lovakat is. Közben meg a rablóktól a járványokig „ezer veszély” leselkedett rájuk.
Nem szerelemből házasodtak
A szekeresgazdák zárt társadalmában nem szerelem-, hanem birtok- és haszonalapú házasságok köttettek. Többnyire a szülők választották ki gyermekük leendő férjét vagy feleségét. A legfontosabb szempont az volt, hogy ki mennyi lovat, vagy földet visz magával a házasságba. A 18. században és a 19. század első felében nagyjából 500 szekeresgazda volt Komáromban. Ők családjaikkal a mai Király püspök utca, Gazda utca, Temető sor, Megyercsi utca (verbunkszerű nótájuk címe is a „Megyercsi utcai” volt), Pandató utca, Mező utca, Kereszt utca, Vasút utca, Kisér sor és az Eötvös utca közti területen, úgy 18-20 hektáron gazdálkodtak. Ez a térség akkoriban a város peremeként volt számon tartva. Ha a családfőt elszólította a munka, az asszonyok vették át a gazdaság és a család irányítását.
A reformáció erős bástyái
A szekeresgazdák, ahogy magukat az 1750-es évektől nevezték, egy-két kivétellel mind a kálvini tanokat követték. A 16. században a komáromi várban leginkább protestáns német ajkú katonák szolgáltak. „Paksy főkapitány 1562 májusában Huszár Gált, a római katolikus egyház korábbi presbiteréből lett református lelkészt kérte fel egyházi szolgálatra – idézi fel az eseményeket Farkas Gáspár. – A nagytudású és rendkívül szelíd Huszár Gál magyar nyelvű prédikációinak köszönhetően a komáromiak közt is hamar tért hódítottak Luther tanai. Ezzel azonban évszázados megpróbáltatásokat zúdítottak saját fejükre. Hoffkirchen várparancsnok 1672-ben megfosztotta a protestánsokat templomaiktól, a lelkészeket kikergette a városból. Lelkész nélkül a házaknál, titokban tartották az istentiszteleteket. Később betiltották a temetéseket, az újszülötteket pedig csak titokban kereszteltethették meg. Aki megszegte, az a börtönt vagy a vesztőhelyet kockáztatta meg.” Hitük annak köszönhetően tudták megőrizni, hogy bár a szakma apáról fiúra szállt, és voltak mesterségek, amelyekben nagy számban képviseltettek, nem léptek be a céhekbe, így nem kötelezhette őket a céhmester, hogy a katolikus hitet kövessék.
Mindenüket a templomért
A református templom építési költségének kétharmadát a szekeresgazdák adták össze. Jókai Mór is leírta, hogy a Kossuth téren összegyűltek a szekeresgazdák és levágták a ruháikról az ezüstgombokat, a széles láncokat, az asszonyok felajánlották a fülbevalóikat a komáromi református templom építéséhez. „Amikor elkezdték építeni a templomot, 200 szekérből álló karaván indult el Komáromból Szerbiába és Boszniába faanyagért. 80-90 napig tartott az útjuk. Ekkor hozták meg az egyenként 15 m hosszú tölgyfa rönköket is a 11 tartóoszlophoz. Ezeknek a funkciója, hogy földrengés esetén megtartsák a tetőt, míg a hívők kijutnak a négy kapu valamelyikén” – mondja Farkas Gáspár.
Szekeresgazda-leszármazottnak lenni felelősség
Lengyel Ákos történész, aki maga is szekeresgazda-leszármazott, évek óta kutatja, sőt a doktori disszertációját is erről a zárt komáromi társadalmi rétegről írta. A fiatal hagyományőrzőt a szekeresgazdák különleges világáról március 31-én, a Villa Camarum: Mi, a komáromiak beszélgető-sorozatának estjén az eddigi kutatási eredményeiről és a szekeresgazdák életéről Kiss Réka újságíró kérdezte. A rendezvény díszvendége Borbély Károly volt, aki a szekeresgazdák díszruhájában jelent meg.
Lengyel Ákos, aki az egyik legfiatalabb a hagyományőrző egyesület tagjai közül, a teltházas est során rámutatott: az egyik fő célja a szekeresgazdák leszármazottainak felkutatása, mert a mai napig sokan nincsenek tisztában gyökereikkel. Megesett, hogy valaki véletlenül, a nagyapja szekrényében rakodva talált rá a díszruhájára, és így szerzett tudomást őseiről. Bár egyes vezetéknevek viselőinek (a teljesség igénye nélkül: Antal, Borbély, Both, Bajcsi, Csukás, Kelemen, Illés, Domonkos, Rácz, Farkas, Kacz, Mórocz, Pathi Nagy, Padányi Gulyás) felmenői nagy valószínűséggel a nemesi réteghez tartozó szekeresgazdák voltak. Érdekesség, hogy a komáromi szekerescsaládok jelentős hányada Nyugat-Csallóközből, Padányból, Bögellőről, Dunaszerdahelyről, Medvéről stb. származik, ugyanis a Magyar Királyság területén a 18. században nagy volt a belső migráció.
A 65 tag közül nem mindenki rendelkezik szekeresgazda ősökkel. „Egyesületünknek van egy olyan hangulata, ami felidézheti a régi Komárom szellemét” – árulta el. Visszahozhatja ennek a társadalmi rétegnek az értékrendjét is, ahol nem voltak alá- és fölérendelt viszonyok, a szolgálókat is családtagként kezelték, s jó cselédek életük végéig náluk maradhattak. A szekeresgazdák, még ha nyakas kálvinisták is voltak, és bátran kiálltak a maguk (vélt) igaza mellett, rendkívül jószívűek voltak. Nagylelkűen segítettek a bajba jutottakon. Amikor az egyik családnak leégett a háza és hajlék nélkül maradt, két nap alatt, közös összefogással újjáépítették.
A moderátor kérdésére, „mit is jelent a bandérium, hogy mindenki számára legyen tiszta”, Lengyel Ákos elmondta, a bandérium a középkortól számítva egy katonai egység volt, és maga a szó azt jelenti, hogy egy zászló alatt egyesült az adott katonai egység. A nemességnek nem csak előjogaik voltak, de 1848-ig kötelességük is, hogy szükség esetén hadba vonuljanak. Egy-egy főnemes a saját zászlója alá kiállított egy katonai egységet, az ún. bandériumot. Az utolsó alkalom, amikor a nemességet hadba szólították, 1809-ben volt, ettől kezdve a bandérium díszegységgé változott. Ha megnézzük a régi komáromi képeket, láthatjuk, hogy volt ennek egy pompája. Önszántukból mentek, és képviselték a várost rangos eseményeken. Fogadták V. Ferdinándot (1839), Ferenc Józsefet (1852) és Tisza Kálmánt (1886), ott voltak a millenniumi felvonuláson (1896) és Rákóczi újratemetésén is (1906). Egy-egy alkalommal volt, hogy 300 taggal vonult fel a komáromi bandérium. „Mindig maguk közül választották a kapitányt. Általában a legfessebb, legjobb kiállású rangidős, lovaskatonai tapasztalattal bíró személyt választották meg. Megegyeztek, ki viszi a zászlót, a jelvényeket, az alabárdot, buzogányt, sőt 1896-ban még trombitás is volt” – sorolta a történész.
A budapesti millenniumi felvonuláson, ahol városunkat képviselték, külön kiemelték a komáromi bandériumot, különlegesen szép, visszafogott „egyenruhaszerű díszviseletüket”, ami pompát és egységet adott nekik.
A gyönyörű díszviseletet, amit Borbély Károlyon csodálhattunk meg, Lengyel Ákos darabról-darabra haladva ismertette. Megtudhattuk, hogy 1929-ben volt a lovas bandérium utolsó felvonulása, de ők utána is képviselték a várost. Viseletükhöz tartozott a kucsma kócsagtollal, a mente, amelynek a gallérja és kézelője kizárólag asztrahánprémből készülhetett és az ezüst mentegombok (ezeknek ma darabja 100 euró). A gombok száma nem volt meghatározva, az adott gazda vagyoni helyzetétől függött. A mentét szerették panyókán viselni. A menteláncok, amelyeknek mindegyike egy különleges ötvösdarab volt, nemcsak szemet gyönyörködtetően szépek voltak, de össze is fogták viselőjén a mentét, így nem csúszhatott le. A csatjukon többnyire a mesterségükkel kapcsolatos szimbólum volt. A mente alatt viselték a dolmányt. A díszruhájukhoz még fekete vitézkötéssel és paszománnyal díszített sötétkék posztó nadrág tartozott. Sajnos az eredeti menteláncokból csak pár darab maradt fenn.
Lengyel Ákos történész beszélt arról is, hogy a rendi hagyományokkal rendelkező réteg a kitelepítések célpontjává vált. Nagy részüket Békéscsaba környékére vitték. Az első Csehszlovák Köztársaság idején, bár a magyar nemzetiséget reprezentálta a bandérium, nem volt velük szemben politikai elnyomás. A 47-es kitelepítésnél viszont már a gazdák jómódú rétegét nagyrészt kitelepítették, vagyonukat elkobozták. A kommunizmus politikai ideológiája nem kedvezett a hagyományok ápolásának. Az itt maradtak sem beszéltek arról, hogy ők a szekeresgazdák leszármazottai, mert félek a megtorlástól. Csupán a rendszerváltás után kezdtek komolyabban foglalkozni a hagyományok felkutatásával, amelynek elindítója a Kecskés László Társaság volt.
A Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesület 5 évvel ezelőtt 25 éves ingyenes bérletbe kapta meg a várostól az Újvár kaszárnyaépületének három helyiségét, amelyet magyarországi és megyei pénzből újítottak, illetve újítanak fel. Tavaly novemberben nyílt itt meg az a kiállítás, amely a komáromi szekeresgazdák hagyatékát, hagyományos viseletét, életmódját mutatja be, és amelynek egyik kurátora Lengyel Ákos. Az egyesület tagjai előadásokat is tartanak komáromi iskolákban, hogy a város eme bátor és nagy tiszteletet érdemlő lakosainak emlékét és hagyományait sikerüljön megőriznünk.
Janković Nóra