Előző, január végén megjelent cikkünkben már foglalkoztunk a 3-400 évvel ezelőtti igazságszolgáltatással, a Komáromban felállított bitófával, pellengérrel, azokkal a büntetésekkel, melyek aránytalanul kegyetlenek voltak ugyan, de általában tényleges bűnelkövetőket sújtottak velük. Most egy sokkal abszurdabb témához nyúlunk. Az egyházi és világi hatóságok a legbrutálisabb kínhalált, az elevenen elégetést egy összeesküvés-elméleten alapuló, mesterségesen gerjesztett hisztéria alapvetően ártatlan áldozatai számára tartották fenn. A 17-18. században Komárom vármegyén is végigsöprő boszorkánypánikról lesz szó.
A boszorkányperekkel kapcsolatos két leggyakoribb téveszme, hogy azok jórészt a „sötét” középkorban zajlottak, illetve hogy Magyarországon nem is nagyon voltak, hiszen Könyves Kálmán már a 12. század elején leszögezte, hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”. A valóság ezzel szemben az, hogy a legnagyobb európai boszorkányüldözések a kora újkorra, a 15-17. századra tehetők. Elvétve persze a középkorban is rendeztek boszorkánypereket, az egyházi vezetők azonban ekkoriban még javarészt népi babonaságnak tekintették az ilyen vádakat, és így nem is vették azokat túl komolyan. Ezt a hozzáállást tükrözi Kálmán király törvénye is, amelynek latin eredetijében a striga kifejezés szerepel – ez egy repülő, vérszívó rém (melynek neve ismerősen cseng a Vaják sorozat kedvelőinek is). A mágikus eszközökkel rontó bűbájosok (malefica, maleficium) megbüntetését ugyanakkor a művelt uralkodó is igen kívánatosnak tartotta.
A Sátán titkos ügynökei
Arra, hogy az európai boszorkányüldözés miért éppen a reneszánsz, a reformáció és az ellenreformáció évszázadaiban vált tömegessé (az óvatos becslések is több százezer vádlottat és 40-50 ezer halálos áldozatot tartanak nyilván), többféle magyarázat létezik. Sok történész szerint az éghajlatváltozás, az ún. kis jégkorszak drasztikus következményei – a terméshozam csökkenése, éhínségek – komoly szerepet játszhattak abban, hogy elszabadult ez az őrület. Ehhez jöttek még a gyakori háborúk, pestisjárványok; az ilyen kataklizmák alatt vagy után a társadalom mindig hajlamosabb a tömeghisztériára és a bűnbakkeresésre. Nem hanyagolható el az egyház szerepe sem, amely a 15. század végére igencsak meggyengült, a boszorkányüldözésben viszont kiváló lehetőséget látott a hívek újbóli fanatizálására. VIII. Ince pápa 1484-ben adta ki boszorkányellenes bulláját, két évvel később pedig napvilágot látott a hírhedt Boszorkányok pörölye (Malleus maleficiarum) két német inkvizítor, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger tollából. A boszorkányvadászok kézikönyvének nyomtatásban való villámgyors terjedése rendkívül nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra és a hatóságokra is. Teret hódított egy új, demonológiai megközelítés, mely teológiai rendszerbe foglalta az archaikus népi boszorkányhiedelmeket, de lényegi eleme egy közönséges összeesküvés-elmélet volt, melynek gyökerei a középkori eretnek- és zsidóüldözésekig nyúltak vissza. Eszerint a Sátánnak behódoló boszorkányok Európa-szerte szektákat, a katonai hierarchiát másoló titkos társaságokat hoznak létre, nem kisebb céllal, mint a kereszténység totális felszámolása.
A protestantizmus megjelenésével, a vallásháborúk kirobbanásával az őrület csak tovább fokozódott. Amint egy terület gazdát cserélt, máris kezdetét vette a boszorkányhajsza, arra hivatkozva, hogy az ellentétes felekezet tévelygése „melegágya” a Sátán csábításainak. Az sem mellékes, hogy a koholt ellenség, a képzeletbeli boszorkányok ellen felhergelt népnek eszébe sem jutott az egyházi vagy világi hatalmasságokat okolni nyomorúságos életkörülményeiért, sőt, ez utóbbiak az ártatlanokat a rontás alól feloldó „megmentők” szerepében tetszeleghettek.
Tóth G. Péter friss statisztikája szerint Magyarországon csaknem háromezer boszorkányper zajlott, melyek keretében 3673 nőt és 590 férfit helyeztek vád alá, közülük 702 főt biztosan kivégeztek. A Nyugat-Európából induló boszorkányhisztéria tehát némi fáziseltolódással hozzánk is begyűrűzött, részben a felvidéki városok német lakosságának közvetítésével. A magyarországi boszorkányüldözésnek igazi lendületet nem a Boszorkánypöröly lefordítása, hanem a lipcsei demonológus, Benedikt Carpzov Praxis criminalis című művének 1687-es, nagyszombati újrakiadása adott. E büntetőkódex, melyet Ausztriában már a 17. század közepén törvényerőre emeltek, nálunk is meghonosította a nyugat-európai demonológiai elképzeléseket, és miután a magyarországi büntetőjogi gyakorlat részévé vált, a perek száma ugrásszerűen növekedni kezdett. A boszorkányüldözés tetőzése a történelmi Magyarországon a 17. század végére és a 18. század első felére tehető. A hisztériának végül csak Mária Terézia boszorkánypereket betiltó rendeletei tudtak gátat szabni a század derekán.
Ördöggel fajtalankodó asszonyi állatok
A legnagyobb magyarországi boszorkánypánikkal, az 1728-as szegedi perekkel szinte egy időben Komárom vármegyében is egymás után lobbantak fel a máglyák. Főleg – de nem kizárólag – nőket vádoltak meg az ördöggel való cimborálással, mivel a nőgyűlölő Boszorkánypörölyben is megfogalmazott vélekedés szerint őket könnyebben el tudja csábítani a Gonosz. A perek hátterében gyakran szomszédsági konfliktus, a gyógyítók és bábák konkurenciaharca, rokonok közötti viszály, idegengyűlölet vagy vallási ellentét állt. A bírák – a tanúvallomásokat gyakran figyelmen kívül hagyva – minden áron igazolni akarták az említett összeesküvés-elméletet, mégpedig úgy, hogy a vádlottat kínvallatásnak vetették alá, melynek hatására a szerencsétlen nemcsak saját „bűnösségét”, vagyis az ördöggel kötött szövetségét ismerte be, hanem felfedte állítólagos boszorkánytársai kilétét is, ez pedig gyakran láncreakció-szerű persorozatokhoz vezetett az ország több részén is. Így vallott rá az Érsekújvárban megégetett, martosi özvegy, Hegedűs Judit az illavai származású Baranyai Katára, akiből a tortúra során a Komárom megyei „boszorkányszekta” további kilenc tagjának nevét sikerült kicsikarni, köztük Barsiné Jászberényi Juditét, akit végül vele együtt végeztek ki. Utóbbi egy 60 éves, bagotai bábaasszony volt. Eredetileg egy babonás szertartás miatt keveredett gyanúba: a kismamát az ablakba állította, majd az udvarból benyújtott neki egy kakast, amit az anyuka visszaadott neki, ezt háromszor megismételték, végül a madárral megetette az újszülött köldökzsinórját. Saját bevallása szerint ezzel az eljárással biztosította, hogy a következő gyermek fiú legyen, az egyik vádló azonban azt állította, hogy Barsiné „kakaskodása” meddővé tette őt. Végül persze nem emiatt ítélték halálra, hanem a demonológiai kézikönyvekből vett koholt vádakra hivatkozva. Ráolvasták például, hogy szövetséget kötött az ördöggel, aki tüzes vassal megbillogozta őt, a szent keresztségben kapott nevét megváltoztatta, és arra kényszerítette, hogy tagadja meg a Szentháromságot. A korabeli vádirat szerint a gonosz lélek egy Miklós nevű férfi alakjában jelent meg neki, akivel többször is fajtalankodtak, majd egy hatfogatos hintón a Gellért-hegyre vágtattak (a néphiedelem szerint itt tartották a boszorkányszombatokat), ahol más, eltévelyedett „asszonyi állatokkal“ együtt tivornyáztak. Barsiné emellett sátáni utasításra macska képében „nyomott meg“ alvó embereket (vö. lidércnyomás). Mindezeket a képtelenségeket a vádlott kezdetben tagadta, de miután a kínzókamrában a hóhér megmutatta neki a „játékszereit“, végül inkább mindent „bevallott“. A bíróság enyhítő körülményként figyelembe vette, hogy a vádlott megpróbált szabadulni az ördögi köteléktől, és soha nem rontott meg senkit. „Kegyelemből“ tehát lefejezték, és csak a holttestét égették el.
A boszorkány, akiből városi legenda lett
A Komárom városában rendezett perek közül kiemelkedik Tassy Zsuzsanna 1693-as ügye, melyet Magyary Szulpicz bencés pap, tanár és helytörténész dolgozott fel levéltári források alapján. A magyarországi boszorkányperek történetében egyedülálló módon először a későbbi vádlott fordult a bírósághoz. Az asszony becsületsértés ügyében tett panaszt Varga Péter ellen, aki „rút, illetlen szavakkal illette“ és boszorkánynak kiáltotta ki őt. Miután azonban az alperes jogi képviselője hivatalosan is méregkeveréssel, „ördöggel való cimborálással, gonosz bűbáj űzésével, állatok, vetemények és emberek megrontásával“ vádolta meg az asszonyt, a bíróság, sőt korábbi ügyvédje is ellene fordult. A több sebből vérző tanúvallomásokra hivatkozva a városi törvényszék úgy határozott, hogy Vargát felmenti, Tassy Zsuzsannát, a korábbi panaszost pedig boszorkánynak elismerve tömlöcbe veti. Bokor László főbíró kisvártatva előásott egy száz évvel korábbi, a komáromi katonai törvényszék által egy ekeli „boszorkány“ ügyében hozott határozatot (ez az 1589-es eljárás tekinthető az első komáromi boszrokánypernek). Ennek mintájára felszólította a vádlottat, hogy „mához tizenötödnapra huszonöt tisztességes és jó hirű (…) tanuval tisztázza magát a felhozott vádak alól“; ha pedig erre nem kerül sor, és a vádló harmadmagával megesküszik, hogy a vádlott valóban bűnös, elevenen elégetik. Mivel a végig börtönben tartott asszonynak esélye sem volt teljesíteni a kegyelmi feltételt, előbb kínpadra vonták, és bár semmit sem vallott be, 1693. november 21-én végrehajtották rajta a szörnyű ítéletet. A máglyát egyes források szerint a mai Szentháromság-szobor helyén állították fel, a kivégzésre „ünnepélyes“ keretek között, dobszó és a céhek zászlóinak lengetése közepette került sor.
Magyary úgy véli, Tassy Zsuzsanna ügyének hátterében magánbosszú állhatott, az egyébként igen rossz hírű főbíró pedig összejátszhatott a vádoló féllel. Tény, hogy a Tassy-perrel egy időben folyó másik két boszorkányperben jóval enyhébb ítélet született: Kontor Katát megkínozták ugyan, Rancs Andrást, a „kemin nyakú kanboszorkányt“ pedig ötven botütésre ítélték, de mindkettejüket életben hagyták. Utóbbi egyébként a Tassy Zsuzsanna bűnösségét eskü alatt valló tanúk egyike; nem kizárt, hogy csak emiatt „úszta meg“ testi fenyítéssel és a városból való kiűzéssel.
Az elevenen elégetett komáromi boszorkány alakja az évszázadok során igazi városi legendává vált. Elítélésének okairól két romantikus történet is fennmaradt. Az egyikben egy szépséges, férfiakat megbűvölő, ártatlan hajadonként tűnik fel, akinek kálvinista hite miatt kellett bűnhődnie; a másikban az igaz szerelem útjába álló, minden hájjal megkent kuruzsló és kerítőnő, aki kiérdemelte a kínhalált (lásd: Szendrey, Beőthy).
Kacsinecz Krisztián
A boszorkányvadászok köztünk járnak!
Lelepleztük a Komáromi Boszorkánypöröly Facebook-csoportot!
A 17/18. századi, Komárom vármegyei boszorkánypereknek se szeri, se száma. Ezek bírái és vádlói közül néhányat alattomos bűbájjal a 21. századba repített Minden Boszorkányok Leggonoszabbika. A boszorkányvádaskodásról még nem szoktak le, de a technika ördögével már egész jól elboldogulnak. Fanatikus konteóhívőkként nem is lógnak ki különösebben a mezei Facebook-felhasználók közül…
(Források: Beőthy Zsigmond: Emlékrajzok Komárom történetéből. In: Beőthy László (szerk.): Romemlékek (Pest, 1851), Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában (Budapest, 2014), Klaniczay G.: Boszorkányok, bűnbakok: hogyan működik a vádaskodás logikája? (egyetemi előadás, 2006), Klaniczay G.: A boszorkányüldözés Közép- és Kelet-Európában. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv (Budapest, 1998), Magyary Szulpicz: Tassy Zsuzska pere 1693. In: Komáromi Lapok 1880/13-19. sz., Szendrey Imre: Komáromi boszorkányok. In: Komáromi Lapok 1898/16. sz., Takáts Sándor: A komáromi boszorkányok. In: Budapesti Hírlap, 1886. január 8., boszorkanykorok.hu)