Nemrég egy kedves nyugdíjas úriember, Saláth János toppant be a szerkesztőségünkbe, hogy meginvitáljon minket A postagalambsport története Komáromban című, két kötetből álló kiadvány könyvbemutatójára a Csemadok székházába. Miközben mi lapozgattunk a kép- és kutatási anyagban gazdag köteteket, ő lelkesen mesélt a városunkban élő, nemzetközileg elismert postagalambászok kiemelkedő eredményeiről és a fejünk fölött repkedő olimpikonokról. Itt, ezen a ponton kaptuk fel a fejünket.
A könyvbemutatón, ahol a szerzővel Számadó Emese, a Komáromi Klapka György Múzeum Igazgatója, a kötetek szerkesztője beszélgetett, Saláth Jánostól megtudhattuk, hogy a hiánypótló kötetek, melyekben egészen a Magyar Királyság koráig visszamenőleg dolgozta fel a város történelmének ezt a sikerekben gazdag szegmensét, öt év kutatómunka eredményeként születettek meg.
Postagalamb Olimpia
„A komáromi bukógalambok (purcli) tenyésztése egyes feltételezések szerint egészen a török időkig nyúlik vissza. A századfordulóig a mellén előkével, nyakán körfésűvel és tarka faroktollal díszített ’szívhát rajzolatú’ galamb volt népszerű. Akkoriban azonban egyre jobban kezdett elterjedni a ’Komáromi postagalamb’, mely az 1891-ben Miskolcon megrendezett első magyarországi kiállításon is ezen a néven szerepelt” – tudhattuk meg a könyv szerzőjétől. Ma már a hivatalos megnevezése ugyan változott, de mivel a nemzetközi versenyeken a klub neve alatt szerepelnek, így továbbra is hirdetik Komárom nevét szerte a világban. Az I. Postagalamb Olimpiát 1938-ban Párizsban szervezték meg, ahol Magyarország a 6. helyen végzett. 1948-ban Londonban megalakult a Nemzetközi Postagalamb Szövetség, mely kétévente szervezi meg Postagalamb Olimpiát. A világ legrangosabb megmérettetésére az előző két évben elért eredmények és pontszámok alapján jutnak ki a tollas indulók.
A postagalambok hagyományosan az ötkarikás játékokon, a béke szimbólumaként is megcsodálhatók. Az ország legeredményesebb galambászai közt nyilvántartott gútai Balogh Ferenc madarai a 2004-es Athéni Nyári Olimpiai Játékok helyszínén és a 2012-es Londoni olimpián indított versenyen is jeleskedtek.
Nem a madárvilág balerinái
A Belgiumból elindult hobbi galambászat mára egész Európában elterjedt. A postagalambok tenyésztése során az elsődleges szempont nem az volt, hogy szépek, kecsesek legyenek, hanem erősek, kitartóak, hiszen a megmérettetéseken az alapkritérium a 600 km-es táv átrepülése. Először 1927-ben, a párizsi postagalamb-kiállításon fektették írásba az elfogadott standard alapjait. A versenybírók a rangsorolásnál figyelembe veszik a madár külső tulajdonságait (színezetét, testfelépítését, tollazatát), valamint gyorsaságát és tájékozódási képességét. Az új kritériumrendszertől akkoriban bizony a komáromi galambászok nem igazán voltak elragadtatva, ragaszkodtak a gyors és kitartó kedvenceikhez.
Akikre büszkék lehetünk
Saláth Jánostól megtudhattuk, hogy a Komáromi Területi Társulás tagjai közül elsőként Mézes László jutott ki 1971-ben, az akkor Brüsszelben megrendezett olimpiára. Ő az, akinek a komáromi egyesület, melynek titkára volt, felemelkedését köszönheti. Bebiztosította a technikai feltételeket és összekovácsolta a tagságot. A bársonyos forradalom után azonban az addigi érdemei hátránnyá váltak, s ez kettétörte a karrierjét, és kilépett a szövetségből. A későbbi olimpiák résztvevői: Németh József (Komárom), Görözdös Lajos (Nagymegyer) Csepregi Mihály (Komárom), Lenčéš Karol (Ógyalla), Kiszel Matej (Komárom), Bugyi Géza (Izsa), Tárnok András (Izsa), Polgár Tibor (Komárom), Holderlik András (Komárom), Majkúth Mihály (Izsa), Bugyi István (Izsa), Bulajcsík Zoltán (Izsa), Tóth József (Gúta), Forgács János (Komárom), id. Dudák András (Naszvad) és Boros Zoltán (Dunamocs).
A könyvbemutatón a szerző bemutatta az érdeklődőknek a jelenlévő Kiszel Matejt, akivel a ’60-as években egyszerre kezdtek foglalkozni a sportgalambokkal. És bár az akkori vezetőség nem sorolta a jövő nagy reménységei közé, Kiszel Matej, aki ma már a szövetség vezetőségének a tagja, kitartásával, hozzáértésével és jó értelemben vett fanatizmussal bebizonyította, hogy nem csupán országos szinten, de nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közt van a helye. Postagalambjai négy olimpián képviselték városunkat, és öregbítették a komáromi klub nevét. Az 1991-es veronai olimpián részt vett babos hím galambja, mely 1990-ben Csehszlovákia legjobbja volt, 11 873 kilométer lerepült távval (két év alatt) nyerte el a jogot az indulásra.
Izsa, a tenyésztők Mekkája
A csehszlovákiai, illetve szlovákiai postagalambsportnak sokáig az egyik meghatározó központja Izsán volt, ahol 1968-ban 17 taggal alakult meg az önálló egyesület. Híres német, orosz és magyar galambászok vásárolták itt a „jövő reménységeit”. A helyi Majkúth Mihály ugyanis, akit a szakma a világ egyik legjobb postagalamb-tenyésztői közt tartott számon, jó szemmel és ügyes kézzel választotta ki a párba állítható galambokat. Kék Karol1 galambja élete során 35 000 díjkilométert repült, s ezzel sokáig világelsőként volt számon tartva. A sikerszériát folytatták az utódai is, de a legígéretesebb példány 1979-ben elveszett. A díjazott kék galambot pedig egy belga tenyésztő vásárolta meg. Az izsai szövetség később belső viszályok miatt felbomlott. A jelenleg legsikeresebb és legjobb eredményeket felmutató izsai tenyésztő, Bugyi István, aki egy újfajta versenyzési módot követve egyedüliként vett részt a Kanári-szigeteken megrendezett nemzetközi versenyen, már a komáromi alapszervezet tagja.
Röpítették a leveleket és a titkokat
A hiánypótló kötet megírásához évekig tartó kutatómunka vezetett, melyben nagy segítségére volt a szerzőnek Számadó Emese és Gráfel Lajos. Így betekintést kaphatunk a sportág fejlődésébe a Komáromi postagalamb 1891. évi említésétől kezdve a mai napig. „A postagalamboknak általában titkos küldetésük volt, így nem verték nagydobra sem a tenyésztésük, sem a dúcok helyét” – árulta el Saláth János.
A középkori Magyarországon általában a várurak és törökök használták az idomított galambokat hírnökként. Elterjedésük azonban a 1870-71-es porosz-francia háború idejére tehető. A szabadságharc alatt is komoly szerepet kaptak, ezek az alig fél kilónyi súlyú madarak. Az Osztrák Magyar Monarchia is bővítette „küldöncei számát”. Ahogy az a könyvben is olvasható, a Vasárnapi Újság 1871.február 1-i számában arról cikkeztek, hogy a hadügyminisztérium engedélyével a komáromi várban galambpostát fognak berendezni. A hírvivők első útja a Komárom-Budapest útszakaszon zajlott.
Sokszor gazdáikkal együtt lettek besorozva
Történelmünk ezen szakaszában azonban civilek csak a rendőrhatóság és területi katonai parancsnokság külön hatósági engedélyével tarthattak postagalambot. Sőt, az első világháború idején, amikor a román hadsereg elfoglalta Brassót, betiltották a tartásukat, és ennek megszegése halálbüntetéssel járt. A komáromi galambásztól megtudhattuk azt is, hogy gazdag dokumentumanyagra lelt a Pozsonyi Katonai Történelmi Levéltárban, melyek többek közt az „utazó galambok” szolgálati beosztását is tartalmazzák; háború idején nélkülözhetetlenek voltak, hiszen könnyedén átjutottak a frontvonalakon, a bejutottak az elfoglalt területekre. A galambokra előbb egy fémtokban, majd egy mellkasukra erősített hámba fogott tasakba helyezték az üzeneteket. Az első világháborúban, mozgó dúcokban mintegy 100 000 galamb teljesített katonai szolgálatot. A trianoni békediktátum aláírása után a komáromi postagalamb-állomást megszüntették.
Nincs szükségük GPS-re
„A postagalambok egyrészt a genetikájuknak köszönhetően találnak haza. Bizonyos mértékig kódolva van bennük a fészekre való visszatérés. A feleresztés helyére el kell vinni, a háborúban például erre kiképzett kutyák vitték őket a célpont közelébe. A másik pedig az idomítás, ahogy régen nevezték, ma már a szakterminológia a röptetést használja” – részletezte Saláth János, akit még kisgyermekként ragadott magával ez a szép sport, látva a Munka utcán lakó szomszédjaik udvarán a dúcokat, és a hazatérő galambokat. A galambok gyakoroltatása során egyre növekvő távolság mellett érik el azt a határt, amikor már versenyezhetnek. A harminctagú komáromi alapszervezet tagjai először Nagymegyerről röptetik haza a madaraikat.
Ötévnyi munka eredménye
Számadó Emesétől megtudhattuk, hogy a postagalambsport története egy nagyon speciális szegmense a város történetének, mely annak ellenére, hogy rendkívül fontos és érdekes, mindezidáig nem volt felkutatva. Elismerően méltatta Saláth János kitartó és hozzáértő kutatómunkáját, melynek végeredménye ez a minden aspektusból megírt, rendkívül szakszerű könyv, melyen látszik, hogy a postagalambsport a „szerelme”. Ha ő nincs, talán soha nem ismerhettük volna meg a komáromi postagalambsport történetét.
(Janković Nóra)