A pati Horesnyík Ervin tíz éve kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással, de nem a siker motiválta, hanem a természet lenyűgöző szépsége mögött megbúvó élővilág sokszínűségének megismerése, és az ezzel járó, sokszor veszélyes kihívások.

Fotózott mezei nyulakat, őzeket, szarvasokat, zergéket, medvéket, valamint nagy kedvenceit, a rókákat. Egymást érték az elismerések, mostanra több mint nyolcvan jelentős fotóversenyen díjazták képeit. Legutóbb február 27-én a Budapesti Biodómban megtartott Varázslatos Magyarország díjátadó ünnepségén értékelték munkáját a Képek a nagyvilágból kategória legjobbjának. Tavaly novemberben a Birdo – Az év madárfotósa pályázatán utasította maga mögé 30 ország versenyzőjét, és lett 3500 fénykép közül a Madarak és környezetük kategória győztese, júniusban pedig Brassóban a Lynx fesztivál keretein belül megrendezett Milvus fotó pályázat díjátadóján vehette át Morten Hilmer Nikon nagykövettől a fődíjat.

Jókor jó helyen

„Zergéket mentem fényképezni, és már lefelé tartottam a hegyről, amikor egy siketfajd került elém, ami egy rejtőzködő életmódot folytató, védett madár. Általában nagyon félénkek, de az én madaram egyáltalán nem volt ijedős, azonnal elkezdte harciasan emelgetni a szárnyát, jelezve, hogy kész szembeszállni velem. Így biztos távolságból elkészítettem a fotókat, és gyorsan másfelé vettem az irányt. Otthon, amikor megnéztem a képeket, láttam, milyen különleges hangulatuk lett. Soha nem a kiírt pályázatok tematikájának akarok megfelelni. Megesett, hogy két évig annyi munkám és egyéb elfoglaltságom volt, hogy nem indultam egy versenyen sem. Engem nem az elismerések, díjak hajtanak, hanem az az érzés, amikor az ember kicsit a természet részévé válik” – mondta az elhivatott természetfotós, aki korábban lengyelországi útján csodás sorozatot készített sasokról, Ausztriában sziklás hegyoldalakon élő alpesi hófajdokról, de a hazai madarakat is előszeretettel fotózza.

„Az igazi szenvedélyem azonban a nagyvadak fotózása. A legjobban a hegyeket szeretem járni. A kisfiam megszületése előtt sokkal gyakrabban jártam hegyi túrákra, de most már a család az első. Annak viszont nagyon örülök, hogy érdeklődik a fotózás iránt. Most hatéves, egy igazi örökmozgó, de ha kisebb útra elviszem magammal, ugyanolyan nyugodtan képes várni az állatok felbukkanását, mint annak idején én. Nyáron olaszországi családi nyaralásunkon sirályokat fényképeztünk. Bajtán nőttem fel, nagymamám szerettette velem meg atermészetet, sokszor mentünk ki a környező mezőkre, erdőkbe sétálni. Képes voltam órákig várni, hátha felbukkannak a muflonok.”

A természetfotózás komoly türelemjáték

Pályázaton nyert már lehetőséget „lesből” fotózásra, de sokkal jobban szereti „becserkészni” az állatokat, és a fényviszonyokhoz igazodva, kúszva megközelíteni azokat. A kontrasztok, az ellenfény, a köd és a napkelte ugyanis sokat adnak a képhez. Ilyenkor figyelni kell a szélirányra is, mert az állatok könnyen kiszagolják az embert. Bár ma már vannak szélirányt mutató applikációk is, a valóságban ezek nem mindig pontosak. Ismerni kell az állatok életmódját, viselkedését és metakommunikációjukat. A legtöbb információt azonban nem a könyvekből, hanem tapasztalás útján, a terepen lehet megszerezni. „A természetfotózás komoly türelemjáték. Volt, hogy fent a hegyen egy szarvasbikát csak úgy tudtam megközelíteni, hogy mindig akkor kúsztam kicsit előre, amikor a szél éppen befújta a felhőket közénk. Ha első alkalommal megyek egy helyre, többnyire csak igyekszem megfigyelni az állatok útvonalát, és megismerni a terepet. Mert fényképezés közben, fent a hegyen nem könnyű az állatokra, a fényképezésre és több mint húsz kilós felszereléssel a vállamon még arra is figyelni, hogy biztonságosan mozogjak. Ebből adódóan volt már egy komolyabb balesetem.”

Rókabarátság

A valóságban az állatok egyáltalán nem olyan barátságosak, mint a mesékben, védik a területüket, otthonukat és a kölykeit. „Nem egyszer döntöttem fáramászási rekordot, amikor az anyakoca észrevett. Egyszer, Székelyföldön pedig, ahová medvefotózásra mentem, egy jó 350 kilós kan bukkant fel velem szemben az úton, és egyre közelebb és közelebb jött. A fényképezőgépet gyorsan medveriasztóra sprayre cseréltem, de hál’ isten nem volt rá szükség, odébbállt.  A legtöbb vadbaleset emberi tudatlanság miatt történik. Az állatok csak védekezésből támadnak, vagy ha sérültek, esetleg betegek, na, meg ha nincs menekülési útvonal, egyébként inkább elfutnak” – emlékezett vissza a rázós helyzetekre a fotós. Elmesélte, hogy egyszer egy róka kotorékra bukkant, amin igen meglepődött, ugyanis általában nehezen észrevehető helyeken tanyáznak. „Éppen előbújt egy apró rókakölyök, és elkezdett játszani, mintha ott sem lettem volna. Másfél hónapon keresztül minden nap visszatértem, hogy megörökítsem a rókacsalád mindennapjait. A kölykök hamar elfogadtak, olyannyira, hogy a kezemből ettek volna, de nem akartam ennyire az emberhez szoktatni őket. Több mint tízezer képet készítettem róluk. Megörökítettem ahogy hancúroztak, birkóztak. A kisrókák viselkedése olyan, mint a kölyökkutyáké. Az anyaróka hamar kiszúrt, de nem támadt rám. Figyelt. Egy alkalommal pedig, amikor a kölykeivel együtt előbújt, és egyenesen felém sétált, szemembe nézett, majd megfordult, és elkezdte szoptatni a kicsiket. Ez a meghitt pillanat örökre emlékezetes marad számomra.”

Hívogat a vadon

A fiatal közgazdász eddig hét országban fotózott. Tervei szerint a közeljövőben Spanyolországban az ibériai hiúzokat, Romániában pedig a medvéket készül lencsevégre kapni. Lengyelországba a bölények miatt utazna, egyik nagy álma pedig, hogy eljusson Alaszkába, ahol a világ egyik legnagyobb barnamedve populációja él. „De a természetfotózást csak addig érdemes űzni, amíg az ember örömét leli benne, amíg szinte megszállottan veti bele magát, és képes alázattal és tisztelettel viszonyulni a természethez” – tette hozzá. 

JN.