Pályája kezdetétől a komáromi színházlátogatók egyik nagy kedvence, ami kivételes énektudással párosuló színészi tehetsége mellett sokoldalúságának köszönhető. Ha kell, tele van tűzzel, szenvedéllyel, ha pedig a szerep azt várja el tőle, akkor bájjal, sutasággal, fájdalommal, csalódással, vagy éppen beszédes csöndekkel. Ebből fakadóan nem volt meglepő, hogy nagy várakozás előzte meg Szvrcsek Anita Világok násza című lemezének beharangozott komáromi bemutatóját, ami sajnálatos módon betegség miatt elmaradt. Erről is beszélgettünk a színművésznővel.

• Lehet már tudni a komáromi lemezbemutató új időpontját?

– A zselízi nagy sikerű előbemutató után már nagyon vártuk, hogy a komáromi közönség előtt is debütálhassunk. Nagyon rosszkor jött a megfázás, nem szerettem volna korlátozott hangterjedelemben énekelni. De szeptemberben biztosan kárpótoljuk a nézőket. Addig is több helyen láthatnak majd mind a Szvrcsek Anita Quintettel, mind az önálló műsorommal.

• A My fair Lady Elizája, a Chicago Velma Kellyjeként vagy a Csárdáskirálynő Cecíliájaként még a 2000-es évek elején bizonyítottad, hogy a zenés műfaj ugyanúgy a te világod, mint egy Shakespeare, vagy Dosztojevszkij dráma. Miért kellett ilyen sokat várnunk az első lemezedre?

– Egyszerűen nem volt hozzá önbizalmam. Pedig már akkor is, amikor skandinavisztikát tanultam az ELTE-n, volt zenekarom, velük mentem később Liechtensteinbe énekelni, másfél évet töltöttem ott. Később, amikor a Pozsonyi Színművészeti Főiskola növendékeként egy évet a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen voltam szakmai gyakorlaton, ahol sokkal magasabb szinten oktatták az éneket, Selmeczi György tanár úr, a zenei tanszak vezetője vizsga után biztatott, mondván, egészen különleges vokálisom van, igazán kezdhetnék vele valamit. Hát ennek most jött el az ideje. Nehéz vajúdás volt. Azt szoktam mondani, hogy A világok násza a harmadik gyermekem. Nehezen is engedtem el. A végén már Dombóváry Balázs, a hangmérnököm okított szelíden, hogy egy albumot nem lehet tökéletesre készíteni, csak egy idő után elengedni. A végtelenségig tudnám csiszolgatni.

• Mi okozta a gondot?

– Én magam. El kellett hinnem, hogy nem kell nekem égig érő fának lennem, sem pedig leénekelni a csillagokat. Iszonyatosan nehéz szülés volt összeválogatni a rajta lévő tizenegy dalt. A jazz nem maradhatott ki, hiszen az örök szerelem. A sanzonok meg pláne, mert ezzel a műfajjal kivételesen lehet történeteket mesélni, egész sorsokat megélni. Imádom az argentin tangó végtelen szenvedélyét, a latin zene meg maga az életigenlés. Közben meg csodás népdalkincsek is vannak. Szeretem fuzionálni is a műfajokat dalon belül, így lett az albumon mindenből egy kicsi, ezért is lett Világok násza a címe. Színes, eklektikus, rapszodikus. Olyan Szvrcsek Anitás.

• A lemezen a magyar, spanyol, francia, angol dalok mellett még egy szerb is felcsendül. Mindegyik nyelvben otthon vagy?

– Jó nyelvérzékkel áldott meg a sors. És a zeneiségem miatt jó a fülem, ösztönösen és könnyen tanulom az idegen nyelvű dalokat. A spanyolt egyszerűen zsigerileg érzem – nyelvészek szokták dicsérni a kiejtésem, angolul pedig elég jól beszélek. Abban, hogy a francia dalok szövegét méltón tolmácsoljam, Sediánszky Nóra dramaturg-műfordító barátnőm segített értelmezni a szöveget, és csiszolni a kiejtést. A szerb dalt pedig egy kedves nyíregyházi színészkollégám fordította le.

• Hat évig voltál a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja. Nem hiányzik a társulat, a város?

– De, nagyon, ugyanis életemben először ott éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. Megérkeztem. Ott tudtam először elengedni a szorongást és a teljesítménykényszert. Ráadásul remek és változatos szerepeket kaptam. A társulatot pedig egy elképesztő baráti és szakmai összetartás jellemezte. Én ott csak azt éreztem, hogy felemelnek, megbecsülnek, szeretnek és ettől mertem esendő lenni. Imádtam, hogy örök pezsgés és együttlét volt a társulaton belül. A büfé mindig tömve volt és előfordult, hogy egyszerre hat helyszínen folyt három produkció próbája. Utána meg egyik vagy másik kolléga lakásán, hol kenyeret sütöttünk, hol lekvárokat kóstoltunk, vagy éppen zeneestet tartottunk. Mindig tömve voltak a színészgarzonok. A színházban volt jóga és pilátesz óra, küzdősport, énekóra … Igazi baráti közösség volt. Hihetetlen, de egyetlen rossz pillanatot nem tudok felidézni. Ha tehetem, sose jövök el onnan. A mérleg másik oldalán viszont ott volt a nagy távolság. Léna hat éves volt, mikor leszerződtem. Ajna majdnem kettő, mikor befejeztem a nyíregyházi létet. Iszonyat volt reggelente bőgve ráhajtani az autópályára, hogy megint napokra hátra kell hagynom őket. Rettenetes kálvária volt levezetnem oda-vissza 660 kilométert, néha hetente többször is, hogy akár fél napot velük lehessek. Pedig egy szép lakásom is volt, mesés kilátással a parkra és a színházra. Két kő között őrlődtem, ugyanis, ha lemondtam volna a pályámról, akkor meg boldogtalan anyukájuk lettem volna a kislányoknak. Ősszel ismét elkezdem róni a kilométereket, ugyanis a színház felújítja Christian Magnier Oscar című bohózatát, amit töretlen sikerrel játszottunk anno, és amelyben ismét én fogom alakítani Germaine-t, a női főszereplőt.

• Egyre több szerepben láthat a közönség a Komáromi Jókai Színházban is. 2021-ben Schwechtje Mihály Örökség című darabjában tértél vissza, s Justina szerepével mindjárt el is nyerted a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválján a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Az idei évadot pedig Daniel Majling Föltámadás című drámájával zártad. Milyen érzés ismét azon a színpadon játszani, ahol az egyetem elvégzése után elkezdődött a pályád?

– Most nagyon jól érzem magam a színházban. Örülök, hogy Gardenő Klaudia rendező, miután látott a Föltámadásban, engem is felkért a februárban bemutatásra kerülő Hőbörgő János Mátyás Károly című, Witkiewicz abszurd dráma egyik szerepére. Jókai Mór Elátkozott család című művének átiratát pedig Telihay Péter rendezi majd, akivel mindig nagyon szerettem együtt dolgozni. Izgalmas lesz egy „Jókai hős” karakterébe bújni.

• Közben a Föltámadás is műsoron marad.

– Igen. Nagy kihívás volt Lena Ivanovna szerepe, pályafutásom egyik legnehezebbike, de a bemutató után annyi szakmai méltatást és elképesztően sok nézői dicséretet kaptam szóban, írásban, ami megerősített abban, hogy a Gondviselés fölöttem tartotta a kezét a próbafolyamat alatt. A Föltámadás a ritka művek közé sorolható, mert nem csak a humora kivételes, a darab mondanivalója, filozófiája és mélysége is elképesztően sokrétű. A szereplők viszonyrendszere is zseniális. Lena Ivanovnának viszonylag kevés szöveget írt a szerző – viszont sokat és intenzíven kell jelen lennem, s csöndekkel, pillantásokkal, mozdulatokkal tudom elmesélni a sorssá nehezült titkát. Művészi szempontból óriási kihívás volt.

• Van valami színészi praktika, ami ilyenkor segít a szerep megformálásában, vagy éppen elengedésében?

– Ösztönösen alakult úgy, hogy a szerepek megformálásánál is a zene alapvető inspirációm. Rám találnak egyes dalok „heuréka” élményként az éppen megfelelő időben. A Föltámadás Lénájára készülve a bőröm alá kúszott Ravel G-dúr zongora versenyének Adaggiója – bár ezt húszas éveim elején már a metrón körbe-körbe hallgattam – és Barbara Pravi Voilá című meseszerű sanzonja. Minden fontos szerepemhez egy-egy zene köthető. Az Örökségnél a román Balanescu kvartett Aria című művét hallgattam rongyosra. Amikor színpadra lépek, belülről hallom a zenét, és a hallgatásuknál elraktározott impresszió, az ütemek, dallamok visznek magukkal, sodorják felszínre a szöveget, és a karaktert, amit „együtt” teremtettünk.

• Melyik a fontosabb: a zene vagy a színház?

– Erre nem tudom a választ. Nem azért játszom, hogy engem nézhessenek, sem valamilyen egészséges exhibicionizmusból fakadó indíttatásból – ilyen szerintem egyébként nem is létezik, csak a torz formája –, sem pedig azért, hogy ismert legyek. Hanem azért, mert nekem egyfajta túlélés és terápia, hogy szerepben létezhetek, és létszükség, hogy adhatok valamit, amit elvileg belém plántáltak az Égiek, és öröm és hála, hogy érezhetem a közönség szeretetét. Ugyanez érvényes a zenére is. Áldás. Röpülés. Ráadásul a zene számomra a legmagasztosabb művészeti ág, mert univerzális, és mert azt csinál velem, amit akar. Ha szól a megfelelő zene, egyszerűen könnyebb léteznem.

• Ezek szerint a fontossági sorrend a család, zene, színház?

– Mindez együtt. Meg egyszerűen próbálok karmamentes életet élni. Senki arcába a vért nem kergetni. Hiszem, hogy egy ember sorsa nem véletlenül alakul úgy, ahogy, hanem ok-okozati úton. Próbálok, tanulok jól lenni önmagammal és nem ártani sem magamnak, sem senkinek.

Janković Nóra