Éveken át az ország vezető néptáncosa volt, akit ugyanúgy ismertek itthon, mint az óceánon túl, miközben kivételes alázattal és szeretettel tanította óvodásait és tánccsoportjait. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a táncosok viseletei mögött is Méhes Kata néptáncos, egyetemi oktató keze munkája rejlik.

„Fiatal táncosként soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz türelmem órákon át bíbelődni egy-egy ruhadarab elkészítésével, díszítésével – kezdi a beszélgetést Kata. – Mindez hosszú évtizedeken át alakult ki. A néptánc és a néphagyományok iránti kötődést gyermekkoromból hoztam magammal. Szüleim a Kassától nem messze lévő Kisbáriban és Alsóláncon tanítottak. Igazi, elhivatott pedagógusok voltak, afféle lámpások, akik szívügyüknek tekintették a falu közösségének összefogását és pallérozását. Ének-, folklór- és színjátszó csoportot szerveztek, a próbákra pedig rendre vittek magukkal. Alig vártam, hogy a losonci óvodapedagógiai szakközépiskola elvégzése után, nővérem példáját követve, csatlakozhassak én is a Richtarcsík Mihály és Furik Rita által vezetett kassai Új Nemzedék táncegyütteshez. Közben Eszkáros szlovák óvodájában dolgoztam, ahol igyekeztem a foglalkozásokba minél több mindent becsempészni a néphagyományokból.” A kis katolikus faluban, ahol a helyiek szigorúan ragaszkodtak a tradícióikhoz és sokan viseletben jártak, keltették fel először az érdeklődését az akkor már különlegesnek számító sokrétű szoknyák, pruszlikok.

Néptáncra épülő mindennapok

Másfél évvel később már egy pozsonyi óvodában énekelt a gyerkőcöknek, ugyanis amikor Richtarcsík Mihálynak és Furik Ritának felajánlották a Szőttes vezetését, táncosaiknak feltették a kérdést: ki tartana velük? „Egy elképesztően sűrű, intenzív életszakasz vette ekkor kezdetét. Az alatt az öt év alatt, míg a Szőttes tagja voltam, számtalan fellépésünk volt itthon és határon túl. Előbb Hégli Dusannal, majd Oláh Attilával és a Csallóközi Néptáncegyüttessel meghívtak minket Ausztráliába is. Közben jártuk az itthoni és erdélyi falvakat, sokat beszélgettem idős emberekkel, mert szerettem volna a zene, a tánc és a néphagyományok közti összefüggéseket megérteni. Akkoriban előszeretettel viseltem egy-egy szép népviseleti ruhadarabot a hétköznapokon is, mert láttam mögöttük a múltat és azt az embert, aki órákat áldozott elkészítésére. Adatközlőimtől is vásároltam, de volt, aki látva, milyen nagyra értékelem ezeket a régi ruhadarabokat, szeretettel rám bízta sajátját. Nagyon elszomorított viszont,  amikor a fiatalabbaktól azt hallottam, hogy elégették a régi ruhákat. Úgy gondolom, a társadalmi és kulturális változásokra szükség van a fejlődéshez, de nem kellene hátat fordítunk mindannak, amit az előző generációk megteremtettek. A jót és a szépet meg kellene őrizni.”

Színpadtól a tűpárnáig

A kilencvenes évek elején férjét, Méhes Józsefet, akivel a Szőttesben ismerkedett meg, Komáromba szólította munkája. Kata pedig, aki nem igazán bírja a tétlenséget, táncolt a Hajós Néptáncegyüttesben, elvégezte a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemet és a soproni Óvónőképző Főiskolát, tanított a Komáromi Művészeti Alapiskolában, majd Pihegő néven gyermek néptáncegyüttest alapított. „A néptáncosoknak sokszor okozott gondot a megfelelő, autentikus jellegű fellépő ruha biztosítása. Így volt ez a Hajósnál és a Pihegőnél is, ezért előbb Apa Renáta mellett, majd egyedül is elkezdtem viseleteket készíteni. Sokat segített a néprajzi múzeum hatalmas könyvtára, de útmutatóul szolgáltak Jókai Mária és Méry Margit könyvei is, akik úttörő munkát végeztek a népviseletek terén. Számomra a megrendelő személyisége is meghatározó, ha szabadon tervezhetek, figyelembe veszem a táncos hajának színét, temperamentumát és azt is, van-e kiemelt szerepe a koreográfiában. Ezek az információk segítenek a színek, formák és díszítések megválasztásában” – részletezi.

A színek, a díszítések tájegységenként, sőt falunként változtak. Mivel többnyire mindenki maga varrta a ruháit, két teljesen egyforma darab sem volt. A módosabbak ruháit gazdagabban díszítették a pántlikák, szalagok, sokszor finomabb anyagból is készültek, míg a többség karton anyagból készült ruhákat hordott. Másmilyenek voltak az ünneplő és templomba járó ruhák, mint a hétköznapi egyszerű darabok. Lehet meglepő, de a változás ezeket a viseleteket sem kímélte. Sok helyütt változott a szoknyák hossza, s ahogy rövidültek, úgy került alájuk több alsószoknya, amitől egyre szélesedtek. „Sok helyen, így Martoson is, a szoknyák derékrészét összevarrták, hogy ne lógjanak ki az alsószoknyák. Erre néptáncos koromban nekem is nagyon oda kellett figyelnem. Egyszer Zoboralján az idős nénik helyre is raktak minket, hogy nincs jól felkötve a szoknyánk meg a kendőnk” – meséli Kata.

Sokáig nehéz volt megfelelő méteráru anyagot beszerezni, de a 80-as években a táncházmozgalom fejlődésével párhuzamosan Magyarországon fellendült a kézművesipar is. Ma már kis manufaktúrákból, illetve egy csehországi gyárból nagyon szép anyagokat lehet rendelni. Sajnos, míg sok országban a mai napig megmaradt az a szokás, hogy ünnepnapokon viseletbe öltöznek, régiónkban már csak színpadokon vagy hagyományőrző rendezvényeken lehet ezeket a szépséges ruhákat látni.

Kata ugyan már nem aktív néptáncos, de, ha ideje engedi, figyelemmel kíséri a csoportok előadásait. „Sokszor azonban azt tapasztalom, hogy technikailag ugyan tökéletesek a produkciók, mégsem adják át azt az életérzést, ami a paraszti világ emberét jellemezte. Az ő életüket, mindennapjaikat ugyanis átszőtte a hit, az ima, a hála és az alázat. Ők, ha énekeltek, ha mulattak, ha táncoltak, abban ott volt a lélek, arcukról pedig sugárzott az a belső indíttatás, amit ma már ritkán látni.”

A viseletkészítés mellett Kata óraadó tanárként a Nyitra Egyetemen is tanít. „A képzés egyik fő célja, hogy a hallgatók ne csak elméletben ismerjék a különböző népi gyermekjátékok fejlesztő hatásait és típusait, hanem gyakorlatban is megtapasztalják azokat. Igyekszem számos módszertani tanáccsal is szolgálni nekik.”

Szűkebb és tágabb család

Természetesen a családja a legfontosabb számára, büszke rá, hogy két fia szüleik nyomdokaiba lépett. Az egyetemista Mihály sokoldalú népzenész, a gimnazista Gergely pedig, amellett, hogy néptáncos és népzenész, gyermekszínészként a Komáromi Jókai Színház előadásaiban is rendszeresen szerepel. Mindketten alapító tagjai a Bagla Bandának. „Mindig melegséggel tölti el a szívemet, ha láthatom őket a színpadon. Akárhová mennek, elkísérjük őket. Közben találkozunk a néptáncos, népzenész barátainkkal, hiszen ebben a közegben valójában mindenki ismeri egymást, egyfajta nagy családként működik, ami megtartó erő. Erre pedig a mai kor emberének, aki eltávolodott a hittől, ami mindig is összetartotta az embereket, nagy szükség van” – tette hozzá Méhes Kata.          

JN

Negyed évszázada nyílt meg a Feszty park
Visszahozni a bőrmíves szakma színvonalát
Kanadából jöttek Martosra tanulni
Egy élő hagyomány – sortáncjárás Gútán
Korpás Éva: az éneklés gyógyír a lélekre