Tüzes vas, kaloda, pellengér, bitófa. Ha manapság ilyeneket hallunk, valószínűleg egyikünkben sem merül fel, hogy hű, de jó lehetett az élet úgy három-négyszáz évvel ezelőtt. Pedig nem is olyan régen még akadt, aki visszasírta azt a Komáromot, ahol a szeretőt tartó nőket legjobb esetben is megbillogozták, a káromkodókat pellengérre állították, a tolvajok pedig egytől egyig bitófán végezték. Városunk története oly gazdag bizarrabbnál bizarrabb bűnhistóriákban és kázusokban, hogy a témának több cikket is szentelünk. A mostani főhősei a komáromi „péntökösök” és más szerencsétlenül járt bűnösök, akik megfenyítése vagy kivégzése valóságos vásári látványosság volt a 17-18. századi Komáromban.
„Az gonoszsagh az emberek közeöl kigyomlaltassék”
„Elvitázhatatlan, szomorú valóság az, hogy napjainkban a káromkodás és szitkozódások, s a tulajdonjog durva megsértései, melyektől még a legszentebb helyek sem mentvék, oly gyakoriak, mondhatjuk mindennapiak, hogy az ember egyebet sem hall czifrábbnál czifrább, trágárnál trágárabb káromkodásoknál uton-utfélen, s azt: hogy itt is, ott is loptak, itt is, ott is törtek be tolvajszándékkal” – olvasható a Komáromi Lapok 1898. november 5-ei számában, a Bűnesetek a XVII. századból című írás bevezetőjében. Az ismeretlen szerző azt is tudni véli, miben rejlik kora „erkölcsi fertőjének” gyökere: természetesen a vallástalanságban, a lanyha törvényekben és ezek erélytelen végrehajtásában. A városi levéltár több száz éves, megsárgult periratait fellapozva arra a következtetésre jut, hogy az 1600-as években jóval kevesebb bűneset fordult elő, mégpedig azért, mert a hatóságok akkor még a törvény teljes szigorával sújtottak le az eltévelyedőkre, az elrettentő büntetéseknek köszönhetően pedig sikerrel tartották kordában az ember gonosz hajlamait. Ennek az okoskodásnak azért némileg ellentmond a cikkben idézett, 1636-ban kelt perirat megállapítása, miszerint „ez mostani utolso vilagban az embereknek erkölcstleneségök miatt az mindenfele gonoszsagh tellyességgel eláradott, az mellyert az nagy Istennek haragja az bün ellen naponkéntt rajtunk vagyon, noha az Istennek nyilvan valo parancsolattya azt kivannya, hogy az gonoszsagh az emberek közeöl kigyomlaltassék.” Úgy tűnik, minden kornak megvannak a maga önjelölt prófétái, akiknek szent meggyőződésűk, hogy a világ éppen az ő életükben süllyedt az erkölcsi romlás legmélyebb bugyraiba, és innen bizony csak egy út vezet ki: az, amelyik mentén sűrűn állnak a szégyenoszlopok, a kalodák meg az akasztófák.
Lássuk hát, miféle penitenciákat róttak ki három-négyszáz évvel ezelőtt a bűnös lelkekre, a gonoszságnak gyökerestől való kiirtása végett. Hogy a nagyszabású kísérlet sikerrel zárult-e, és a kegyetlen büntetések beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket, döntse el ki-ki maga.
Akasztófán végezte még a paplantolvaj is
Fehér Jánosné Annát 1647-ben egy ma már megmosolyogtató vétség miatt idézték a komáromi törvényszék elé: szidalmazta az urát és a rosszcsont kölykeit. Akkoriban azonban még nem vették félvállról a káromkodást, olyannyira nem, hogy a csípős nyelvű asszonyt kis híján halálra ítélték. Végül aztán a bírák megkegyelmeztek neki, és beérték annyival, hogy a templomban nyilvánosan bocsánatot kér a Jóistentől meg a gyülekezettől. Ha azonban még egyszer trágár beszéden kapják, „az feje üttessek le minden gratia nélkül.” És nem csak neki, minden káromkodónak. A városi jegyzőkönyvek olyan eseteket is megörökítettek, amikor az anyját szidalmazó lányt agyonkövezték vagy levágták a kezét.
A fentebb említett cikk „főhősei” a felvágott nyelvű Fehér Jánosné mellett javarészt tolvajok és betörők. Van köztük egy betyárbecsületből jeleskedő lótolvaj, bizonyos Tóth János, aki, miután valahogy kijutott a tömlöcéből, a társait is kiszabadította. Végül mégis akasztófán végezte, akárcsak Szabó Gyurkó kovácslegény, aki saját gazdáját lopta meg. Halálbüntetéssel lakolt Lakatjártó Gergely deák is, aki 1641-ben, húsvét tájékán, az éjjeli órákban betört Tholnai Magdolna házába, ahonnan ellopta a tehetős asszonyság „ládabeli portékáit”, de még a szoknyáit, sőt az ágyon heverő paplant és a vánkosokat is. A felperest képviselő ügyvéd szerint Lakatjártó Gergely a tettét az ördög által kényszerítve követte el, „nem félvén az Istennek büntető ostoratol”. A tolvaj deák ügyében az ítélet szövege is fennmaradt, eszerint a bűnös „akasztofan valo halalra rendeltetett és sententiaztatott, mas affele lopoknak tanusagokra és eleteknek megh jobbulasokra.” A bírák tehát részben elrettentő, részben társadalomjavító szándékkal hoztak halálos ítéletet.
Pellengérre állított „péntökösök”
A 17. és 18. századi bűnesetekkel Takáts Sándor (1860-1932) is behatóan foglalkozik több munkájában. A neves komáromi helytörténész levéltári anyagokra hivatkozva állítja, hogy a 17. században még a szeretőtartást és a házasságtörést is fővesztéssel büntették, és a bírák csak nagy ritkán kegyelmeztek, ha ugyan kegyelemnek lehet nevezni, ha valakit tüzes vassal a homlokán megbélyegeznek. Ez történt ugyanis a 17. század végén Vörös Zsuzsannával, akinek szintén szeretőtartás volt a vétke. 1700-tól aztán enyhítettek a büntetésen; ettől kezdve a paráználkodást már nem halállal büntették, helyette a vétkes „asszonyi állatnak” dobszó mellett egy szalmával „megkoszorúzott” kocsit kellett végighúznia a népesebb utcákon, aztán pedig száműzték a városból. A Takáts által említett elítéltek ezúttal is kizárólag nők, az egyikük, Szedláczky Anna állítólag három napig húzta a kocsit. Mivel nehéz elképzelni, hogy férfiak nem estek a házasságtörés bűnébe, inkább az tűnik valószínűnek, hogy ilyen esetben nem vették annyira véresen komolyan a gonoszság kigyomlálásának nemes szándékát, sőt a bírák talán még össze is kacsintottak a szoknyapecérekkel.
A felvilágosodás évszázadában már a káromkodóknak sem kellett azonnal a fejükkel fizetniük, de a megszégyenítő büntetést természetesen nem úszhatták meg. „A káromkodásért 50-100 bot járt, vagy pedig egy ménkű nagy táblát kötöttek a káromkodónak a nyakába, melyre a vétke volt fölirva; (…) ily módon bünhődött Farkas István és Kotlós Pál uram, kiknek három vasárnap kellett a plébánia templom főajtaja előtt állniok a nyakukba akasztott táblával!” – írja a városi krónikákra hivatkozva Takáts.
1700 után a lopást is enyhébben büntették. Egy Viskó Ferenc nevű tolvajt például már nem halálra, „csak” háromszáz botütésre ítéltek. A kisebb lopásokért még enyhébb büntetés járt. Már-már komédiába illő Kapocska Istvánné esete, aki tyúklopásért „az iskola előtti állványra állíttatott nyakába kötött tyúkokkal”.
A 17-18. században a büntetés fontos eleme volt a nyilvános megszégyenítés, így a megbotozásra is olyan helyen kerítettek sort, ahol nagyszámú nézőközönség gyűlhetett össze. Komáromban (és sok más városban) ez a piacon felállított pellengér vagy szégyenoszlop környéke volt. Mivel a testi fenyítést mindig péntekenként osztották ki, a szenvedő alanyokat „péntökösöknek” nevezték. A bűnöst már reggel az erőd előterében található piacra vitték, ahol kalodában, vasketrecben vagy a pellengérhez láncolva, szégyentáblával a nyakukban várták meg az aznapi mise végét. Miután a bámészkodók szépen összegyűltek a szégyenoszlop körül, a hóhér végrehajtotta az ítéletet. Az egyik legbizarrabb „péntökös” eset 1648-ból való. Gáspár Péter egyik este, hazafelé menet részegen azt kiabálta, hogy jön a török. Az őrség persze mindjárt riadót fújt, felverve a fél várost. Miután kiderült, hogy vaklárma volt az egész, Gáspárnak a bírák előtt kellett felelnie tettéért. Büntetése száz botütés volt.
A dohányosokat sem kímélték
1700. szeptember 1-jén a céhmesterek a régi, korhadt fapellengér helyére nagy parádéval állandó kőpellengért állítottak. Nem sokkal később már itt „csapkodták meg” a 12 forint büntetést megfizetni képtelen, notórius dohányosokat is. A magisztrátus ugyanis 1703-ban hozott egy korát megelőző, meglepően „zöld” rendeletet, amelynek értelmében a kerti és mezei vetések, valamint a gyümölcsfák és a méhek védelmében tilossá vált a város területén a dohánytermesztés. A városatyák azonban még ennél is tovább mentek, és tűzvédelmi okokból magát a dohányzást is megtiltották, a házban és az utcán is. Akit rajtakaptak, választhatott: fizet, vagy irány a pellengér.
Igen díszes lehetett a komáromi akasztófa
A szabad királyi városi jogállás megszerzéséig (1745) a három rend – a polgárság, a nemesség és a katonaság – közösen irányította Komáromot és közösen is bíráskodtak. A város ekkor már évszázadok óta rendelkezett pallosjoggal, tehát a komáromi törvényszék akár halálbüntetést is kiszabhatott, de csak két megyei nemes és katonai személy jelenlétében. A 18. század közepétől aztán Komárom szabad királyi városként már a vármegyétől és a katonaságtól függetlenül is gyakorolhatta a pallosjogot, és állandó bitófát is állíthatott. Ez utóbbit a Pozsonyi út mentén, a későbbi II. erőd előterében, feltehetőleg egy dombon állították fel 1761. július 10-én. A Takáts által idézett, korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint a városi tanács már előző nap felszólította a derék polgárokat, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg a mai szemmel nézve meglehetősen morbid ünnepségen. A nevezett napon a városházáról díszmenet indult a vesztőhely felé, zászlóikat lobogtatva együtt vonultak át a városon a magisztrátus képviselői és a céhek tagjai. A helyszínen a főbíró „rövid, de megható (sic!) beszéd” után letette a bitófa alapkövét. „Lőn ezután a doboknak és trombitáknak nagy harsogása egy teljes órahosszig, s miután a derék trombitások és dobosok eleget tettek a zenekedvelő magistratus és publikum érzékének, kiosztották a czéhek tagjai között a végzendő munkákat, azután ugyanoly rendben, hogy jöttek, visszatértek a városba” – így Takáts, aki hozzáteszi még, hogy az akasztófa igen díszes lehetett, mert közel másfélezer forintba került. A költségek felét a város, másik felét a vármegye állta. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a komáromi bitófa egy 9 négyszögöl (egy négyszögöl nagyjából 3,6 négyzetméternek felel meg) alapterületű és 3 öl, vagyis mintegy 5,7 méter magas, négy oszlopos építmény volt, melyet egy ajtóval ellátott téglafal vett körbe. Az egyik oszlopra egy vasból kivert disznófejet szereltek, mely a szájhagyomány szerint zsidók akasztására szolgált. Az oszlopok közé fagerendákat illesztettek, ezekre kötötték fel az elítélteket úgy, hogy a közönség láthassa az arcukat. Emésztőgödör nem volt az építmény alatt, a hullákat valószínűleg a temetőben földelték el.
(forrás: Hazai régi bűnesetek)
Korábban beszámoltunk 17. századi akasztásokról is. Ezekre ugyanitt kerülhetett sor, tekintve, hogy egy a városról készítetett 1744-es térkép is a későbbi Nádorvonal II. bástyája közelében tünteti fel a vesztőhelyet, melynek emléke egyébként az Akasztófasori dűlő nevében is fennmaradt. Mácza Mihály helytörténész szerint a szabad királyi városi jogállás alapján végrehajtott utolsó kivégzést Komáromban 1864 januárjában hajtották végre. Egy érsekújvári szabót akasztottak, aki kirabolt egy postakocsit, emellett vér is tapadt a kezéhez. A kivégzést, miután a bíró pálcát tört az elítélt felett, egy ezüst paszománttal díszített, vörös ruhába öltöztetett hóhér hajtotta végre nagyszámú nézősereg előtt.
Az akasztáson és a lefejezésen kívül egy még kegyetlenebb kivégzési mód is „divatban volt“ a régi Komáromban: az elevenen elégetés. Hogy kiket és miért ítéltek máglyahalálra, és mi köze van ezekhez az ügyekhez a manapság is oly népszerű összeesküvés-elméleteknek, következő cikkünkből kiderül.
Kacsinecz Krisztián
(Források: Bűnesetek a XVII. századból. In: Komáromi Lapok, 1898. november 5.; Kecskés László: Komáromi mesterségek (Komárom, 2006); Mácza Mihály: Komárom. Történelmi séták a városban (Pozsony, 1992); Takács Sándor: A régi Magyarország jókedve (Budapest, é. n.); Takáts Sándor: Komáromi boszorkányok. In: Budapesti Hírlap, 1886. január 8.; Takáts Sándor: Lapok egy kis város multjából (Komárom, 1886); Vajna Károly: Hazai régi büntetések (Budapest, 1907))
Kapcsolódó cikkeink:
Békebeli karácsonyok
Spanyolnátha Komáromban
Trianon 100: egy igazságtalan döntés Komáromból nézve
Mesélő épületek: városi legendák nyomában