Milyen volt a régmúlt karácsonyok hangulata Komáromban? Mikor készült a város első jégpályája és hogy néztek ki az első korcsolyák? Kik adakoztak karácsonykor a szegény, árva gyerekeknek? Milyenek voltak a szilveszteri bálok? Mindezekre a kérdésekre választ kaptak azok, akik meghallgatták Kiss Réka újságírónak Szabó Csekei Tímea művészettörténésszel folytatott érdekes beszélgetését. A Villa Camarum által szervezett esten a régi, békeidőkből ránk maradt történeteket, szemelvényeket Holocsy Katalin, a Komáromi Jókai Színház színművésze tolmácsolta.

Szabó Csekei Tímea mi mással indíthatta volna a mesélést egy olyan városban, ahol a téli hónapokban a gyerekek és a felnőttek egyik kedvenc szórakozása a jégkorcsolyázás, mint az ehhez kötődő történetek felelevenítésével.

Jeges históriák

A város természeti adottságaiból kifolyólag a komáromiak élete, megélhetése és öröme szervesen kapcsolódott a Dunához, a Vághoz, de még a környező kisebb tavakhoz is. Télen, ha befagytak a környező vizek, a fiatalok, kipirult arccal siklottak a tükörsima jégen – annak ellenére, hogy a rendőrfőkapitány többször megkérte az iskolák igazgatóit, hogy figyelmeztessék a diákokat ennek veszélyeire, sőt biztos, ami biztos, be is tiltotta a korcsolyázást.

A városatyák látva, hogy milyen népszerűségnek örvend a sport, engedélyezték, hogy több helyen is jégkorcsolyapályát alakítsanak ki. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, mint az 1870-ben a budapesti Városligeti tavon átadott műjégpályát. Ideiglenesek voltak ezek, ha fagyott, akkor lehetett használni, ha meg felmelegedett az idő, hát más elfoglaltság után kellett nézni. Akkoriban azonban jóval hidegebbek voltak a telek a mostaniaknál: 1889-ben például 46 jeges napot jegyeztek fel.

Ma, amikor pompás műjégpálya vár minket a szigetben, és ezerféle korcsolyacipő közül választhatunk, talán el sem tudjuk képzelni azokat a 19. század közepére tehető „kezdeteket”, amelyeket Kacz Lajos, egykori jegyző, majd alpolgármester (Komáromi Kacz Endre festőművész édesapja) a következőképpen örökített meg: „Akkoriban, amikor én gyerekeskedtem, a korcsolya még gyerekkorát érte, Halifaxot, a vaskorcsolyát, csak a későbbi évtizedek szülték meg, a mi korcsolyánk még nagyon kezdetleges volt. Egy darab talpfa, beleütve egy kés vagy csípővas, a talpfát a fúrt lyukakon átfűzött erős spárgával kötöztük a csizmához. Az így felkötözött korcsolya érthetőleg nem állt valami szilárdan, a kötő engedett, az összetartás meglazult, és éppen akkor mondta fel a szolgálatot, mikor a gyerek tűzbe jövén nagyobb iramodással akart nekilendülni. Ennek a vállalkozásnak akárhányszor kemény elvágódással adta meg az árát. Két korcsolyája csak a tehetősebb gyerekeknek volt. Ezek madzag helyett már szíjat alkalmaztak, s így a korcsolyát is szilárdabban tudták lábhoz erősíteni. A többi gyerek csak a jobb lábára kötött korcsolyát, a másik lábával pedig adta a lökést. Hát biz ez nyomorúságos vergődés volt, de jobbnak hiányában ezt is kitűnő mulatságnak tartották, s csüggedetlen kitartással rugdalták fél lábbal a jeget. Akinek még ilyen primitív korcsolyája sem volt, az is megtalálta a maga mulatságát, kerített két darab lábszárcsontot, arra rá állt, és szeges bottal lökdöste magát tovább a jégen. (…) Mikor szép nagy hó esett, előkerültek a kézi szánkók és nagyban megindult az ereszkedés, a ródlizásnak az előfutára. Három domb volt erre alkalmas, a kis Duna-parti, a kiséri és a Rozália téri. Az utóbbi volt a legkiválóbb.”

A művészettörténésztől megtudhattuk, hogy a helyi Tiszti Korcsolya Egylet az erőd több részében, többek közt a III. és a XI. bástyánál is létesített jégpályákat. Ezeket nem csak a katonák használhatták, de a város polgárait is meghívták jégünnepélyekre. Lenyűgöző látvány lehetett, ahogy a hölgyek bokáig érő ruhákban, kalapokban, szőrmével szegett kabátokban siklottak a kivilágított korcsolyapályán, melynek szélén a katonazenekar muzsikált. Megesett, hogy a nap végén, még tűzijátékkal is meglepték az ott korcsolyázókat.

Ahogy a kedv egyre nőtt, s egyre többen csatlakoztak ennek a szép sportnak a rajongóihoz, úgy teremtettek újabb pályákat. Hogy mikor és hol alkalmas már a jég a korcsolyázásra arról a cukrászdák és a könyvesboltok kirakataiba kihelyezett hirdetésekből lehetett értesülni.

Volt év, amikor hódolhattak ebbéli szenvedélyüknek a szigetben, a Ráckertben, de 1894-től az Állami Polgári Lányiskola udvarán is tartottak jégünnepélyeket. A Komáromi Lapokban megjelent tudósítás szerint „mintegy 120 fiatal mulatott itt a fényesen kivilágított jégpályán és cigányzenére táncoltak, repkedtek, keringtek a fényes, sima jégen.”

Adventi készülődés egy összetartó városban

Szabó Csekei Tímea előadásában kitért arra is, hogy a magyar szépirodalomban Jókai Mór A koldus gyermek című, 1854-ben írt elbeszélésében jelenik meg először a karácsonyfa. Az árva kisgyermek megindító történetét Holocsy Katalin színművésznő felolvasásában ismerhették meg a jelenlévők. A Jókay-család nagy szerepet játszott az árvák, elesettek védelmében. A családfő, Jókay József maga is árvagyám volt. Az író követte a szülői mintát. Szociális érzékenységéről tanúskodik az is, hogy részt vett az első gyermekvédelmi konferencia megszerzésében.

Ha a régi békeidőkre gondolunk, hajlamosak vagyunk idealizálni, és a második világháborúval letűnt korszaknak csak a szépségeit látni, miközben a jólétben élő kereskedők, polgárok mellett, a város peremén, ott éltek a nélkülöző munkáscsaládok, az eltartó nélkül maradt családok és az árvák, akiknek a szüleit a járványok ragadták el. A Hefler Szilárd Városi Árvaház és a református egyház szegényháza a mai Komenský utcában, az akkori Tolnai utcában volt. Később, 1938-ban, közadakozásból és hitelből épült meg a Timótheus-palotában lévő árvaház.

Komáromban azonban példamutató volt az összefogás. A különböző egyletek, egyházak, magánszemélyek mellett a Komáromi Első és a Komárom Vidéki Takarékpénztár is nagyban kivette részét a jótékonykodásból. Mindazok, akik jobb helyzetben voltak, vallási megkülönböztetés nélkül igyekeztek segíteni, s közös erővel gondoskodtak arról, hogy karácsonykor, a legszebb ünnepünkön, ne kelljen senkinek nélkülöznie és ne legyenek a városban éhező, fázó gyermekek és családok.

A Protestáns Jótékony Nőegylet a református kollégium nagytermében, szépen feldíszített fenyőfával várta a város szegényebb lakosait, akiknek téli ruhákat osztottak ki. Volt olyan év, hogy az adventi összefogásnak és gyűjtésnek köszönhetően ötszáz nehéz sorsú gyermeket sikerült adományokból felruházni. Rendezvényeiken a gyerekek versekkel, karácsonyi énekekkel tették szebbé a jelenlévő egyleti tagok, lelkészek és szüleik számára az ünnepvárást.

A Komáromi Jótékony Nőegylet többnyire az Állami Polgári Lányiskola tornatermében állított karácsonyfát az árváknak, ahová „gyermekbarátokat és érdeklődőket is szívesen várt a rendezőség.” Az egyházak pedig szintén szerveztek szeretetvendégségeket karácsony ünnepének közeledtével.

A betegeket sem hagyták magukra

A kórházakban karácsonyfa-ünnepségeket rendeztek, ahol a nőbizottságok önkéntesei segédkeztek szentestén abban, hogy minden beteg számára, meghitt legyen az ünnep. Az első világháború alatt karácsonyra szeretetadományokat gyűjtöttek a fronton harcoló „fiainknak”, amiket a jelenlegi Štefánik park helyén álló katonakórházban, illetve a Vöröskereszt irodájában, a katolikus plébánia épületében lehetett leadni. Itt árvácskás nyakkendőtű, bross, gomblyukvirág megvásárlásával is támogatni lehetett a rokkant katonákat. Az együttérző, jószívű asszonyok térdemelgítőket, érvédőket, kesztyűket, sálakat, sapkákat kötöttek, s küldtek ajándékba a honvédő katonáinknak.

A katonakórház betegei számára a Tiszti kaszinóban este nyolc órától éjfélig tartó jótékonysági hangversenyeket, rendeztek, ahol a katonazenekar, cigányzene és terített asztalok várták a vendégeket.

Komárom első karácsonyfája

Bár az első karácsonyfát Brunszvik Teréz grófnő még 1820-as évek elején állíttatta, Komárom városában csak majd száz évvel később, 1928. december 20-án állítottak először a Klapka téren karácsonyfát – tért át a következő témára a művészettörténész. A Komáromi Lapokban így írtak a nagy horderejű eseményről: „A komáromi közönségnek a karácsonyi ünnepek alatt eddig még nem látott látványosságban lesz alkalma gyönyörködni. A Klapka téren egy hatalmas karácsonyfát fognak felállítani. Pazar díszítéssel és kivilágítással. Esténként a katonazenekar és a tűzoltó zenekar fog a karácsonyfa alatt játszani.” Az akció nemes célt szolgált, ugyanis a fa mellett perselyek voltak elhelyezve, kegyes adakozás céljából, a Vöröskereszt pedig jelvényeket árusított a szegény, nyomorgó családok megsegítése céljából, hogy „letöröljék a könnyeket az arcokról és szívekbe szeretetet varázsoljanak.”

Abban az időben, tudhattuk meg az előadótól, a jó barátságban lévő Galambos Zoltán református lelkipásztort, Mayer Imre katolikus plébánost és Waldmann Ernő zsidó rabbit gyakran lehetett látni együtt sétálni. Úgy tartották, „ha mi lelkipásztorok nem tudunk szeretetben élni egymással, akkor mit várunk a híveinktől?” A református lelkész és a római katolikus plébános karácsony ünnepén is együtt látogattak el a kórházba és a városi árvaházba. A református gyülekezet az ún. Fecskefészkek lakóiról sem feledkezett meg, de megajándékozták a Kabátfalun élő szegény sorsú gyermekeket is.

Az ünnepek alatt a templomok fűtve voltak és minden alkalommal más vidéki lelkész tartott istentiszteletet. A Szent András-templomban zenés miséket tartottak, ahol az egyház énekkarát a helyi katonazenekar kísérte.

Amikor kitört a vásárlási láz

Karácsonyi vásár a Klapka téren nem újkeletű, már a 19. században is rendeztek ott vásárokat. 1906. december 8-án azonban a Megyeháza dísztermében a Magyar Védő Egyesület első alkalommal szervezett – a város iparosainak, kereskedőinek, mestereinek munkáit felvonultató – nagyszabású vásárt. Az ünnepélyes megnyitó elején a Dalegyesület elénekelte a Himnuszt, majd Kálmán Rudolf főispán szólt a megjelentekhez.

Három terem telis-tele volt gyönyörűséges termékekkel. Találhattak itt karácsonyi ajándéknak levélpapírt, névjegykártyát, játékokat, kézimunkákat, édességet. A legkelendőbbek Lenhardt Mihály bőrdíszműves portékái voltak, aki csikóbőrös kulacsokat is árult, valamint a hetényi kézimunkák, komáromi pipaszárak és szivarszipókák. Sokan megcsodálták Szloboda János, csodaszép tulipános ládáit is, akinek a mai Lux udvarban volt a műhelye. Az öt-hatnapos börze rendkívül népszerű volt. Varázsa abban rejlett, hogy az áruktól roskadozó asztalok mellett számos kísérőprogram – életképek (gyerekek játszották el a reklámokat), teadélutánok várták a látogatókat.

Később a Kultúrpalotában Harmos Károly festőművész is szervezett kiállításokat, vásárokat. Itt a művésznövendékek műveit, ill. a neves festőművész-tanár tervei alapján az iparostanonc-iskola növendékei által készített különféle dísztárgyakat lehetett megvásárolni.

A komáromi polgárok bizony nagy ínyencek voltak. A cukrászok, Diósy Ignác és Fektor György a belvárosában lévő cukrászdáikba mindenféle különleges finomsággal csalogatták a vevőket. Gulyás Zsigmond fűszeres pedig a Klapka-téri boltjában a prágai sonkát, debreceni kolbászt, kolozsvári húsos szalonnát, pácolt halakat, kaviárt, fiumei csemege halat, rákot, lazacot, pisztrángot, rumot, konyakot, finom likőröket, pezsgőt, sajtokat, mondhatni minden földi jót kínált karácsony előtt, de a többi belvárosi fűszeres sem maradt el mögötte.

Komáromban egymást érték a bálok

Manapság nem jellemző, hogy a karácsonyi ünnepkörben táncmulatságokat tartanánk, akkoriban viszont dalestélyeket, táncestélyeket, szilveszterkor és a farsang idején pedig rendre tematikus jelmezbálokat szerveztek, pl. a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya Harmos Károly főszervezésével a következő témákat hirdette meg: pokol, marslakók, Ezeregyéjszaka meséi. A Komáromi Egyetértés Munkásdalárda 1928-ban Seress Rezsőt hívta meg, ő volt a konferanszié is.

1887-ben a Komáromi Lapokban a Tiszti Kaszinó báljáról a következőket írták: „Talán még egy mulatságban sem vettek olyan tömegesen részt, mint ezen. Tátray polgármester és Kirchner gyógyszerész urak majdnem a mulatság végéig maradtak. A hölgyek igen szép kötésű táncrendet kaptak, melyek mindegyikéhez egy pár miniatűr korcsolya volt mellékelve, melyek halifax híveit az idei kedvező korcsolyidényre emlékeztették. A táncterem virágokkal, a mellékhelységek képekkel, és szellemes, a jégfarsangra vonatkozó mondásokkal, és az osztrák-magyar állam társországainak címereivel voltak díszítve. A nagy ebédlőt az osztrák-magyar állam két fő címere ékesítette. Lankadatlanul folyt a tánc. A közkedveltségű csárdást nem magyar párok is táncolták. A hölgy öltözékek igen ízlésesek, és némelyek olyan fényesek voltak, hogy az udvari bálok toalettjeit juttatták az ember eszébe. A szünóra után következett a pompásan rendezett cotillion, (francianégyes). Különösen a hóember, és a táncháború figurái arattak köztetszést.”

A rendkívül lebilincselő és meghitt hangulatú beszélgetés során sok mindenről szó esett még. Téma azonban maradt bőven, így, ahogy Szabó Csekei Tímea megjegyezte, jövőre, ugyanitt, folytatódik majd Komárom karácsonyainak története.

Janković Nóra
(nyitókép: Fortepan / Schoch Frigyes – 1918)

Békebeli karácsonyok