Az utóbbi években a komáromi csónakház „lakói“ több komoly nemzetközi sikert is szállítottak, de az új generáció talán már csak szóbeszédek alapján emlékszik Szabó Attilára, Komárom első világbajnok kajakosára (a felső képen a dobogó tetején, a fényképezőgép lencséjébe nézve). Soós Tibor kezei alatt 1989-ben jutott a csúcsra, a 10 kilométeres kajak egyes döntőjében. Ezenkívül van egy világbajnoki ezüstérme Duisburgból, és két bronzérme is. Három olimpián vett részt, a legjobb eredménye egy barcelonai 4. hely. Vele beszélgettünk.

• Nagyon jó géneket örököltél, simán letagadhatnál 10 évet a korodból, csakúgy, mint a testvéreid.

– A nagymamám majdnem 100 évig élt, édesanyám pedig 78 éves és ő talán még többet is letagadhatna a korából. Szóval igen, ezen a téren szerencsésnek érzem magam.

• Meddig voltál aktív sportoló?

– 34 éves koromban fejeztem be a kajakozást, de utána még 48 éves koromig igazolt labdarúgó voltam. Végül Csallóközaranyosról, az ötödik ligából vonultam vissza.

• Hogy emlékszel vissza a legsikeresebb éveidre? Soós Tiborral híresen jó volt a kapcsolatotok.

– Mielőtt érkeztek a szebb eredmények, tudni kell, hogy előttem világbajnokságon csak egy komáromi volt, a nemrég elhunyt Halmo Béla. Legalábbis nem emlékszem arra, hogy rajta kívül más is megfordult volna ott. Úgy érzem, Tiborral jó párost alkottunk, és új szemléletet hoztunk be a komáromi kajaksportba. Sokkal komolyabban vettük az egészet, nagyon szerettünk volna eljutni az olimpiára is.

• Mennyiben volt más egy akkori edzés, mint egy mai?

– A kettőt nem lehet összehasonlítani, régen egy másik korszak volt. Igazából mi a magyar versenyzőktől próbáltuk ellesni a módszereiket, hiszen mi nagyon alulról indultunk. Szerintem az emberek élete is más volt 30 évvel ezelőtt. Például amikor megláttam egy videókamerát, amivel ellenfeleink a technikájukat elemezték, az egy kuriózum volt számomra. Ma viszont már a gyerekek zsebében is jobb kamera van.

• Miben volt más az a világ?

– Például akkoriban nekem olyan felsőm volt, amiben belülről megállt a víz. A nyolcvanas évek közepén egy társammal osztoztam meg egy darab melegítőn. Mindez a csehszlovák válogatottban. Én kaptam a felső részt, a csapattársam meg az alsót.

• Ez komoly?

– Hogyne. Olyan is volt, hogy a hatvan válogatott kajakos közül csak hárman jutottunk ki a ’88-as olimpiára, ez pedig olyan kiváltsággal járt, ami miatt a többiek zúgolódtak.

• Mi volt ez pontosan?

– Mi hárman kaptunk egy rúd téliszalámit és egy karton ananászkompótot. Azt mondták, amolyan étrendkiegészítés gyanánt. Elmondhatom, hogy amikor a konzerveket hazavittem, pár napig minden abból készült. Vicces, hogy amikor ezt elmesélem a gyerekeknek, olykor hülyének néznek. Nekik már fogalmuk sincs az ilyen dolgokról.

Szabó Attila és Soós Tibor

• Hogy lehetett mégis ilyen körülmények között felérni a csúcsra?

– Senkit nem akarok bántani, de szerintem az volt a kulcs, hogy sokkal többet edzettem, mint a többiek. A tehetség és a fizikai adottság önmagában nem elég. Ott van például Martin Doktor, aki alacsony termetű volt, mégis két olimpián is győzni tudott. Ebben a sportágban az a szép, hogy itt majdhogynem csak rajtad múlik, mire viszed. Nincsenek bírók, akik beleszólhatnának a dologba, és sorolhatnám. Talán csak a természet a legnagyobb ellenséged.

• Majdnem mindegyik riportalanyomtól megkérdezem, hogy milyen érzés egy világversenyen győzni?

– Nem tudom elmondani, nincsenek rá szavak. Egyébként akkor is örülök, ha a másikat látom, akár a tévén keresztül, ahogy örül. Amikor a himnusznál sír a sportoló, olykor nekem is kiszalad a könnyem. Végülis egy kajakos egész életében ezért dolgozik, ugyanakkor csak keveseknek adatik meg, hogy átéljék mindezt. Persze, egy kívülállónak ezt nehéz megértenie.

• Mi a véleményed a jelenlegi felhozatalról? Örülhetünk majd komáromi éremnek az olimpián?

– Nehéz ezt megmondani, de biztosan jót tenne a városnak, de főleg a két esélyesnek: Tarr Gyurinak és Vlček Eriknek. A fiatalok között is látok néhány ígéretes tehetséget, szerintem lesz még komáromi aranyérem. Ugyanakkor féltem a versenysportot, hiszen nagy átalakuláson megy keresztül. Régen más volt az életvitel, a szocializmusban a családok nagyobb biztonságban voltak, jobban oda lehetett figyelni a sportra. Manapság mifelénk a megélhetés az egyik fő gond, ez pedig meglátszódhat a sportteljesítményen.

A komáromi csónakház 1983-ban

• Beszéltünk a kezdetekről, de ugye a történetnek mindig van egy vége is. Te hogy élted ezt meg?

– Én ebben is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a foci átsegített a kajakos karrierem lezárásán. Az viszont tény, hogy amikor a komáromi városházán elbúcsúztattak, olyan érzésem volt, mintha egyenesen a temetésemen lettem volna. Persze jólesett, hogy gondoltak rám, de egy korszak mégiscsak lezárult.

• Térjünk vissza egy kicsit a focihoz, úgy tudom, védő voltál. Azt rebesgették rólad, hogy szögleteknél nem bántál kesztyűs kézzel a csatárokkal.

– Igen, ennek lehet némi alapja. Sőt, olykor piros lapot is kaptam. Magyarországon is fociztam, ott pedig finomabban, kulturáltabban űzték ezt a sportot. Én viszont a Komáromi járási ligákban nevelkedtem. Madaron kezdtem, ezen a szinten pedig nem volt ritka a durvaság.

• Na és mit csinál ma a világbajnok kajakozó?

– Mit csinálnék? Dolgozom, mint bárki más. Sajnos a múltamból nem tudok megélni, de a foglalkozásom által is legalább mozgásban vagyok, és karbantartom a szervezetem.

• Szabadidő?

– A lányom röplabdázik, minden meccsén ott vagyok, de szívesen járok más sporteseményekre is. A KFC meccseit például már negyven éve látogatom. Szeretem az ilyesmit, mert mindig összefutok a barátaimmal, és jókat beszélgetünk. Ez egy életstílus, és remélem ez már nem is fog változni.

Kovács Gerzson Dávid

Olvassa el Soós Tiborral készült tavalyi interjúnkat is!