Annak idején, amikor a földműves Nagy István felépítette Martoson kis házát, és végre családjának saját otthona lett, minden bizonnyal szívében hálával az Úrnak, lelkében meg egy jó adag büszkeséggel véste bele a mestergerendába a nevét és az évszámot, 1871.

Vasárnaponként – ahogy a falu lakóinak a nagy része, akik az 1560-as évektől szinte egytől-egyig a református egyház tagjai voltak akkoriban – szép időben valószínűleg kiült pihenni a háza udvarára és gyönyörködött a Nyitra és a Zsitva folyók, valamint az egykori királyi halastó, a Martos és a Tálastó által közrefogott szülőföldje fölött szelíden hömpölygő bárányfelhőkben. Nem akart ő (még) menni innét sehová, mert ahogy az ősei, akik talán még a honfoglalókkal érkeztek ide, úgy ő is szerette ezt a földet, ezt a nyárfaligetekkel, folyóparti füzesekkel, csalitokkal és dombokkal tarkított tájat. Feltehetőleg, ha néha el is gyalogolt a falubeli halászokkal az érsekújvári vagy a komáromi piacra, utána ment is haza, az egyirányú úton Martosra.

Az egykori királyi halászfaluról a mai nevén – még ugyan Marthos formában – az első írásos említés 1487-ből származik. A török portyázások idején a falu szinte teljesen elpusztult, mindössze tíz ház maradt fenn. Később árvizek, tűzvész, kolera tette próbára a lakosságot. A martosiak azonban mindannyiszor talpra álltak és újraépítették a településüket, ami földrajzi elhelyezkedése folytán viszonylag el volt zárva a világtól. „A hetvenes évekig csak Martosig vezetett az út, „Martos volt a világ vége” jegyezték meg néha tréfásan a szomszéd települések lakói. Ennek is köszönhetően őrizték meg a környező falvakhoz viszonyítva legtovább népi hagyományaikat, képviseletük archaikusabb formáját – magyarázza a komáromi Duna Menti Múzeum művészettörténész-néprajzkutatója, Gaál Ida.

Ősi technikával épült házak

A 101-es számú házat, még mielőtt megkezdődtek benne a rekonstrukciós munkálatok, a Nyitra Megyei Műemlékvédelmi Hivatal műemlékké nyilvánította. A tájház kialakítása 1971-ben kezdődött. „A faluban a házakat régen agyagból építették. Jellemzően két ősi technikát használtak az építkezés során – részletezi a múzeum munkatársa. – Nagy István ,fecskerakás’ technikával építette fel a házát, aminek lényege, hogy a falakat minden alapozás nélkül szabadon, szemmértékre, villával rakták fel sár és szalma keverékéből. Mivel Martos vízjárta terület volt, sok épület favázas technikával épült, ami tartósabb, elsősorban víznek sokkal ellenállóbb volt. Ennél a technikánál a földbe ástak cölöpöket, közöttük karókra font sövény volt, és 60-80 cm vastagon sárral tapasztották be. A cölöpök tartották a tetőszerkezetet is. Árvíz idején a holmikat a padlásra lehetett menekíteni, és mivel a tartószerkezet megmaradt, a víz elvonulása után a házat könnyen helyre lehetett állítani. A házak elhelyezésénél lehetőleg a terep kiemelkedő részén igyekeztek építkezni. A háztetők nádból készültek, mivel ezen a vidéken jócskán volt belőle. A kéményt és a koporsó formájú kemencét is vesszőből fonták és agyaggal tapasztották ki. A kéményben rúdra akasztva füstölték a szalonnát, sonkát és a kolbászt. “

Az épületből az ötvenes években az akkori tulajdonosai a nyitott kéményt és a kemencét eltávolították, tudtuk meg, de a felújítás során ezeket újraépítették. „Sajnos, amikor én ifjú néprajzosként a múzeumba kerültem, a tájház rekonstrukcióját, az eredeti formájának visszaállítását már befejezték, és a kemence méreteit egy nagyobb házból vették. A tájház kisebb szobájába viszont így nem fért el a szokásos módon két egymás végében álló, közös faragott keretű mennyezetes ágy, ezért az első szobában, vagy első házban, ahogy itt nevezték, a kemence mellett csak egy ágy van elhelyezve” – magyarázta Gaál Ida.

Szoba, pitvar, kamra

A ház eredetileg három helységből állt. A szobából, a pitvarból, a belőle leválasztott konyharészből és a kamrából. Mindhárom helyiségben eredeti martosi berendezés látható. A századfordulóig a helyi házakban általában csak egy szoba volt. Ebben lakott az egész család. Ha a felnőttkorba érő gyermekük megházasodott és otthon maradt a párjával, akkor a kamrát hátsó szobává, „hátsó házzá” alakították át, és a szülők a továbbiakban ott éltek – de volt úgy is, hogy a fiatalok mentek a hátsó szobába. „Itt megjegyezném, hogy a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Martoson is, hasonlóan sok más dél-szlovákiai és magyarországi református és evangélikus településhez, dívott az egyke rendszer, amikor gazdasági megfontolásból csak egy gyermek született a családban, sőt, szégyennek tartották és lenézték, ahol esetleg több gyermek volt” – tette hozzá a néprajzkutató.

A martosi tájház berendezését zömmel a Duna Menti Múzeum gyűjteményi tárgyai képezik. Az első szobát szinte teljesen elfoglalja az impozáns kemence és a kívülről tarka függönnyel takart mennyezetes ágy festett kerettel és ágyvéggel, melynek felső részét piros szövött mintás párnák díszítik. Ezeknek a száma árulkodott arról, hogy a család mennyire tehetős. A paraszti világban a legelterjedtebb tároló bútor a láda volt. A ruházatot fekete vagy sötétkék alapszínű, szemet gyönyörködtető festett komáromi ládákban tartották. Az ablakok alatt volt elhelyezve az asztal a sarokpaddal, fölötte a falon lógott a háromszögletű szekrényke, a „téka”, amiben a poharakat, a pálinkás üveget és a menyasszonyi koszorút tartották. A fiókos szekrények és a sublótok csak a 20. század elején terjedtek el a faluban. A tájházban, ahogy régen a martosi szobákban, lévén református falu, a falakat nem szentképek, hanem sok festett tányér díszíti.

Martosi díszes népviselet

A tájházban a látogatók megcsodálhatják az autentikus martosi piros rátétes kézimunkával díszített függönyöket, párnákat, asztalterítőket. „A rátétes kézimunka, amelynél a fehér anyagra piros textíliából előre kivágott mintákat varrnak fel, Vecseyné Takács Olga tanítónő nevéhez fűződik, aki az 1920-as évek elején összegyűjtötte a viseleteken addig alkalmazott egyszerű motívumokat, azokat továbbfejlesztette, és saját maga tervezett bonyolultabb stilizált mintákat. Az asszonyok a téli estéken valamelyik háznál összejöttek és miközben megbeszélték a falu dolgait, egymás után varrták a szebbnél szebb terítőket” – magyarázza Gaál Ida.

A martosi díszes népviseletet a tájházban egy felöltöztetett babán, ill. a falon látható néhány régi fényképen csodálhatják meg a látogatók. A díszes viselet igazán csak a századforduló után terjedt el, amikor a vízszabályozás következtében módosabbá vált a falu lakossága. A gazdagon díszített, különlegesen szép martosi esküvői ruházatot a komáromi Duna Menti Múzeumban is megtekinthetik az érdeklődők.

Érdekesség, hogy a község hagyományai szerint a lányok tarka szalagokkal és pántlikákkal díszített fekete selyemruhában és kötényben, ami alatt több réteg színes alsószoknyát viseltek, mondták ki az igent. A hajukban pedig búzakalászból font, virágokkal, szalagokkal, üvegekkel és gyöngyökkel díszített, akár 20-30cm magas koszorú volt. Nagy lehetett a rivalizálás annak idején a lányok közt, hogy ki tud szebb koszorút készíteni magának a nagy napra. Nem meglepő, hogy a gyakran már-már művészi értékekkel bíró hajdíszt becses kincsként őrizgették a tékában.

A járás falvaihoz viszonyítva a martosi asszonyok voltak a leghűségesebbek viseletükhöz. Csupán az ötvenes években kezdték el a ruházatukat kombinálni konfekciótermékekkel, de sokan életük végéig nem váltak meg a hagyományos viselettől.

Az 1975-ben létrehozott tájház a koronavírus-járvány kezdetéig közkedvelt turistalátogató hely volt. Évente 6-700 látogatót vezethetett körbe Kocsis Lívia. A tájháznak ma a komáromi Duna Menti Múzeum néprajzkutatója, Sipos Anna szakmai felügyelete mellett, Martos község a tulajdonosa és az üzemeltetője.

Annak idején, amikor Nagy István felépítette Martoson a kis házát, bizonyára nem gondolta, hogy még 150 év múlva is csodájára járnak az emberek…

Janković Nóra
(fotók: Ladislav Vallach, Sedliak Pál, Delta)