Bujna Zoltán 9 nap alatt bringázta körül az országot. Így látta ő maga.
Az ötlet tavaly jött a határok lezárásával, és mivel a helyzet azóta nem sokat változott, idén úgy határoztam, kell egy nagy kaland itthon, Szlovákián belül. Kis ország ez a szomszédainkhoz képest, így az elején azt gondoltam, akár egy hét elég a körbejárásához. Mivel komáromi bringás vagyok, a túra ötlete adta magát, elindulni keletnek minél közelebb a határhoz, sokszor olyan helyeken keresztül, amelyek mind a mai napig épp a határvidéknek köszönhetik elzártságukat és érintetlenségüket, majd hazatérni nyugatról.
A nulladik napon munka után este 7 órakor a Duna-parton legurultam Párkányba, majd a szomszédos Bajtára, ahol vártak a barátom szülei. Ezt a 65 kilométeres szakaszt szántam vésztartaléknak azokra a napokra, amikor nem sikerül teljesíteni a kitűzött napi 180 kilométeres átlag távot. Kilenc nap állt előttem, hogy Szlovákiát körbekerekezzem.
Magyarlakta vidékek Nagyszelmencig
Az első nap délelőttjén az Ipoly lápos-mocsaras vidéke és a fölé tornyosuló Börzsöny-hegység szolgáltatta a látnivalókat. Egymást követték az Ipoly névre kezdődő falucskák, ahol nem sok emberrel találkoztam. Kihaltnak tűnt a vidék. Ipolyságon megnéztem az igényesen felújított zsinagógában a kiállítást, majd továbbgurultam Nagycsalomjára, ahol a falu határában megálltam a Pusztatemplomnál, amelynek a 12. századba nyúlik vissza a története. A kalondai vízmű után végleg magam mögött hagytam az Ipolyt. Ez már Palócföld, ami erősen mutatkozik az emberek ízes tájszólásán is. Mivel valóban szerettem volna a határhoz minél közelebb utazni, olyan helyeken is megfordultam, mint a Fülekpilis és Csákányháza közötti erdei út. Ezek a szakaszok jócskán csökkentették az átlagomat, így a füleki várra csak alulról vetettem tekintetemet és máris jött egy újabb kitérő Ajnácskő felé. A falu feletti látványos bazaltkúpon áll a várrom. Sötétedés előtt még végigvágtattam a vulkanikus eredetű Cseres-hegységen és 215 kilométerrel a lábamban érkeztem meg Tornaljára.
A második nap combos mászással kezdődött a Szilicei-fennsíkra, de előtte megálltam a gombaszögi pálos monostor ásatásánál. A karsztfennsík másik oldalán fantasztikus erdei úton gurultam hosszú kilométereket, de az itt szerzett előnyt hamar elvesztettem abban az igyekezetben, hogy minél közelebb kerüljek a határhoz. Szádalmás és Tornagörgő között ugyanis nehezen járható útra tévedtem, és csak a 2-300 méter mély Szádelői szurdokvölgytől értem el újra az aszfaltutat. Buzita előtt megtöltöttem a kulacsomat a büdösvízzel, ami az útmenti enyhén sós buborékos forrásból tör fel. Kassa alatt a forgalom megélénkült. Nagyszalánc után pedig érezhetően megváltozott a táj és a levegő. 168 km erre a napra bőven elégnek bizonyult. Szőlőskén már várt rám Hozák Viktor barátom, a komáromi származású református lelkész.
Reggel Viktor autóstúrára vitt. A Bodrogközben ugyanis sok a látnivaló, és számomra ez a vidék még ismeretlen volt. A Tokaji borvidék jellegzetes hordót formázó kilátójából ellátni egészen Sátoraljaújhelyig. A Borsi Rákóczi-kastély felújítása is épp befejeződött – itt született II. Rákóczi Ferenc magyar főnemes, erdélyi fejedelem. A Bodrog túloldalán kitérőt tettem a Szlovákia legalacsonyabban fekvő pontjához Bodrogszögre (tszfm. 94 méter) ahol inkább a gótikus templom romjai voltak látványosak, de a rengeteg szúnyog miatt hamar továbbálltam. Ez a vidék gazdag várakban és kastélyokban. Bennem mégis a kisgéresi borospincék hagyták a legkedvesebb emléket. Az egyik pinceajtó ugyanis nyitva volt, és a járat olyan mélyen kígyózott a hegy gyomrába, hogy hiába kiabáltam, senki nem jött fel. Így aztán én mentem le. A helyi emberek vendégszeretetét jól mutatja, hogy jó pár órára Géresen ragadtam. Ez idő alatt megtudtam, hogy egy-egy földalatti járat labirintusaiban akár 10-12 családtag pincehelyisége is megtalálható. Megkóstoltam a géresi bélest is, ami helyi túrós és káposztás specialitás. Királyhelmec után az utolsó falu keletre Kistárkány volt, ahonnan kitekertem a szlovák-magyar-ukrán hármas határhoz. Itt igazoltattak először és utoljára az utamon a rendőrök. Érdekességként megemlítem, hogy van itt pár kilométer szlovák szakasz a Tiszából. A magyar határszakaszt magam mögött hagyva északnak fordultam, hogy átkeljek a Vereckei-hágó közelében eredő Latorca folyón. A folyó szlovák szakaszát igazi őserdő veszi körül, és egy kalandfilmbe illő függőhídon keltem át rajta. A híd 45 méter hosszú és csupán 1 méter széles, minden egyes lépésnél nyikorog, recsegnek a falécek az ember lába alatt. Nagyszelmenc a falu, amit kettévágott 1946-ban az újonnan megrajzolt csehszlovák-szovjet határ. Megnéztem a szelmenci székelykaput is, amelynek egyik fele Szlovákiában található, a másik fele pedig 8 méterrel odébb, Ukrajnában. 600 kilométert kerékpároztam Komáromtól, és ahol eddig megálltam, mindenki magyarul szólt hozzám.
Ruszinok, ukránok, fatemplomok
Estére Ugarba érkeztem, és ezzel a magyarlakta településeknek is vége lett. Ezen a vidéken már ruszinul beszélnek az emberek. 145 kilométerrel a lábamban hullafáradtan estem az ágyamba.
Negyedik nap az ukrán határ mentén tekeregtem, főleg erdei utakon, messze minden civilizációtól. A szántóföldek helyét hegyi legelők vették át, a kastélyokat felváltották a görögkatolikus fatemplomok. Ezek az építmények egyébként csodálatosan mutatják az ember és a természet közötti harmóniát. A Polonyinák Nemzeti Park szerintem az ország legszebb és legeldugottabb sarka. Ennek köszönhetően nagyon nyugodt itt az élet. Annó egy gyalogtúra során eltúráztunk a szlovák-ukrán-lengyel hármas határhoz. Ezt a szegletet most kihagytam, a hármaspont ugyanis a Bükkös-hegység tetején, az 1221 méter magas Kremenec-csúcson található. A nap látványosságai közé tartozott a Sztarinai víztárózó, amely Közép-Európa legnagyobb ivóvízkészlete. Ezen a napon 135 km-el a lábamban Ladomérvágásáig jutottam.
Reggel egy bácsi kinyitotta a Szent Mihály arkangyal templomát és elmesélte a történetét. 1742-ben épült, belsejében fantasztikus ikonosztáz látható, szerepel az UNESCO világörökségi listáján. A templom kertjében Ladomérszky Károly lelkész sírja mellett a külön álló harangtorony is megtalálható. Ezen a vidéken minden falunak van hasonló látványossága. Még mindig ruszinok és ukránok által lakott területen járunk. A vidék egyébként híres a második világháborúban játszódó tankcsatákról is. Nem véletlenül kapta a 3537-es és 3539-es számú út a Halál-völgye elnevezést.
Bártfa, a fürdő és a város főtere is elvarázsolt. A város központjában található 260×80 méteres középkori főteret keskeny emeletes polgári házak övezik, a tér egyik oldalán a gótikus plébániatemplom látható, míg középen a régi városháza, amely az 1500-as évek elején épült. Este a Poprád folyó völgyében kanyargó bringaúton követtem a lengyel határt egészen Poprádremetéig, majd legurultam Ólublóra szállásért. 146 kilométerrel ez is a nehéz napok közé tartozott, pedig a Tátra még csak most következik.
Tátra, medve, Árva
A hatodik napot a Pieninek Nemzeti Parkban kezdtem, ahol a Dunajec folyó látványos szurdokvölgyben tör át a több száz méter magas sziklaformák között. A turistákat tutajosok szállítják, kalapjuk tengeri kagylóval díszített. A folyó partján országúti bringával is jól járható turistaút vezet vissza a Vöröskolostorig. Oszturnya egy olyan tipikusan eldugott falucska, ahová csak országkerülő túra alkalmával esik be a turista. A faluban sok eredeti népi épület található, a Zár felé vezető erdei útról pedig fantasztikus kilátás nyílik a hóval fedett Magas-Tátra keleti nyúlványaira. A Tátrában kevés még a turista, épp a turistautak megnyitása előtt egy héttel gurultam végig a sziklás csúcsok alatt. Az esti órákban nyugalom, madárcsicsergés fogadott, meg egy medve alig 100 méterre az úttól, egy tisztás szélén. Egyszerre vettük észre egymást, és miután két hátsó lábára állva megvizsgált, azon nyomban hátat fordított és az erdő felé futott. Rövid találkozás volt, de az élményt soha nem felejtem el. Liptóújvárba 149 km után érkeztem meg aznapi szálláshelyemre.
Hetedik napon a Nyugati-Tátra oldalában megmásztam a Bölényfalu előtti közel 1000 méter magas hágót, majd Námesztónál átkeltem az Árvai víztározón. A Felső-Árva-vidék Szlovákia legészakabbi része, kinézetében alpesi tájra hasonlít. Mindenfelé legelők, pásztorok, birkák és tehenek. Erdőtka és Újbeszterce között őrületes szerpentineken zuhantam a Kiszuca folyó völgyébe. 155 km után Karásznóban ért véget a nap.
Kétnapos hajrá Komáromig
Nyolcadik napomon még egy kicsit megkínoztak a hegyek. Trencsénmakó után ismét erdei útra kanyarodtam, és egészen 1000 méter magasra másztam a Jávorník-hegység gerincére. Innen kellemes lejtőzés várt a Vág folyó völgyébe, ahol ismét megjelentek a várak és kastélyok. Trencsén és Vágújhely után Miava felé kanyarodtam, és bár errefelé már nincsenek magas hegyek, a nap végére igencsak elfáradtam a dimbes-dombos vidéken. Nem csoda, hiszen mire Szakolcára értem, 222 kilométert mutatott a kerékpáróra. A városban tettem egy esti sétát. Látványosságai közé tartozik a 12. századi Szent-György-körtemplom, a 14. században épült városfalak vagy a főtéren található gótikus eredetű plébániatemplom. A városban több magyar nyelvű felirat és emléktábla is felfedezhető. Annak a háznak is volt egy érdekes története, ahol az éjszakát töltöttem. A legendák szerint 1108-ban ott született II. (Vak) Béla, Magyarország 12. királya.
Otthonról követve sokakban felmerült a kérdés, sikerül-e 9 napon belül befejeznem a körutamat? Az utolsó, kilencedik napon is kapkodnom kellett a lábaimat, de végre mellém állt a szerencse. Először az úton hátszelet kaptam, és elfogytak a hegyek is. Faltam a kilométereket és rövidesen az osztrák határ mentén a Morva folyót követve megérkeztem a Dévényi-kapuhoz majd Pozsonyba. A Duna töltésén Komáromig több település már nem esett útba. Este elém érkeztek a barátaim és 9 órakor már otthon pihentem a 220 km-es napi etap után.
Sportteljesítménynek sem volt utolsó megmérettetés Szlovákia körbe. A finom kajáknak köszönhetően csak 3 kilót fogytam az úton. Kaptam egy áttekintést Szlovákiáról, amiből azt érzem, nincs olyan nagy különbség kelet és nyugat között. A helyzet az országon belül kiegyensúlyozott – ebből csak Pozsony lóg ki a felhőkarcolóival. Az utak mindenhol nagyszerűek – kivéve a Tátra alatti út, ami kátyús. A legszebb városok közé Komárom, Szakolca és Bártfa tartozik. Komárom egy nagyon jó hely, ahol van történelmi központ, kultúra, élő belváros, a város körül számtalan sportolási lehetőség, és nagy előny, hogy nincsenek medvék. Ha egy mondattal kéne összefoglalnom az utat, akkor azt mondanám, Szlovákia a kicsi nagy ország. Ezt az utat mindenkinek ajánlom, aki szeretné alaposabban megismerni hazáját. 9 nap földrajz és történelem óra 1620 kilométeren át 10 ezer méter szintkülönbséggel – ez volt az én utam, avagy Bujna Zoltán júniusi kerékpárútja.
Bujna Zoltán
Nyitókép: faházikó a Pieninek Nemzeti Parkban
További fotókat itt nézhet meg.