A komáromi származású Plavec Péter négy éve költözött Bécsbe, és csupán ekkor kezdett komolyabban foglalkozni az úszással. Főleg a jeges vízben való versenyzést preferálta, és ahogy telt-múlt az idő, egyre hosszabb távokon és egyre nívósabb megmérettetéseken mutatta be tudását. Július 16-án aztán három társával (a féli Nyáry Richárddal, a felbári Pék Dezsővel, valamint a pozsonyi Makai Zoltánnal) alig több mint 24 óra alatt oda-vissza átúszta az Észak-Írországot és Skóciát összekötő Északi-csatornát, új világrekordot felállítva. A kezdetekről, az új csúcs felállításáról, és természetesen a jövőbeni tervekről is beszélgettünk a 34 éves extrémúszóval.

• Kezdjük némi humorral. A név kötelez?

– Nos, úgy tűnik, bár négy évvel ezelőttig nem űztem a sportágat versenyszerűen. Persze kicsi korom óta tudok úszni, a szüleim megtanítottak rá, és a tengerhez is gyakran ellátogattunk.

• A rekord felállításához azért a szerencse sem ártott, hiszen jókor, jó helyen kellett megismerkedni a megfelelő emberekkel.

– Az egész úgy kezdődött, hogy olvastam egy könyvet egy holland fickóról, aki jeges vízben kezdett úszni, és ez nagyon jót tett vele fizikailag és mentálisan is. Annyira megfogott a történet, hogy én is azonnal ki szerettem volna mindezt próbálni. Megismerkedtem egy pozsonyi sráccal, aki megmutatta nekem az alapokat. Először csak merültem, majd egyre nagyobb távokat úsztam le. Amikor már egész jól ment, a haverok rábeszéltek, hogy induljak egy ilyen jeges úszóversenyen. Gondoltam kipróbálom, jó bulinak ígérkezett, aztán az egyik osztrák bajnokságon a korosztályomban rögtön szereztem egy harmadik helyezést. Ezután több osztrák, valamint szlovák bajnokságon is próbálkoztam, és mindig az első háromban végeztem. Ennek köszönhetően két éve kijutottam a szlovéniai világbajnokságra, ahol ezer méteres távon a hetedik helyen végeztem. Ekkor ismerkedtem meg a Sportfanatic tagjaival.

• Mit kell tudni róluk?

– Ez egy felvidéki sportolókat támogató csoportosulás, akik korábban többek között átúszták a La Manche-csatornát is.

• Mesélj nekünk a nagy úszásról és az új rekord felállításáról!

– A társaimmal előzetesen úgy kalkuláltuk, hogy a távot oda-vissza nagyjából 24-25 óra alatt fogjuk teljesíteni, tehát elkerülhetetlen volt az éjszakai úszás. Végül az a döntés született, hogy ezen mihamarabb essünk is túl. Ráadásul az időjárás is úgy alakult, hogy éjszakára rosszabb időt jeleztek, mint nappalra, így este rajtoltunk. Mindenki egy órát úszott, ez idő alatt a többiek a kísérő hajón várakoztak. A terep nem volt könnyű, gyakran egyméteres hullámokkal, valamint a medúzák csípéseivel is meg kellett küzdeni. Az igaz, hogy minden egyes szakasz után három órát pihenhettünk, de ez az idő leginkább arra volt elég, hogy egy kicsit megmelegedjünk, és hogy együnk-igyunk valamit. A távot, azaz a 80 kilométert a 10-14 fokos vízben végül 24 óra 56 perc alatt teljesítettük. A tiszta táv egyébként nagyjából kétszer 35 kilométer lett volna, de az erős sodrás miatt lehetetlen volt egyenesen úszni.

• A medúzák, gondolom, nem pontosan olyan fajták voltak, melyekkel mondjuk az olasz tengerpartokon lehet találkozni…

– Egyáltalán. Ezek konkrétan sárga hajasmedúzák voltak, a világ egyik legveszélyesebb fajtája. A csípése akár halálos is lehet. Egy ilyen találkozás nagyon fájdalmas tud lenni. Rögtön a csípéskor égető, perzselő érzést élsz át, amikor pedig kijössz a vízből, a méreg még jobban elterjed, még nagyobb fájdalmat okozva. Amíg a hideg vízben vagy, az sokat segít, de utána már nagy kínokat kell elviselni.

• Tudtommal még neoprén ruha sem volt rajtatok.

– Így van. Csak egy fürdőnadrágot, egy úszósapkát és egy szemüveget viseltünk. Nem is engedtek ennél többet a vonatkozó szabályok.

• Mi előzte meg a rekordkísérletet? Mikor és hogyan kezdődött a tervezés?

– Amikor a Sportfanatic tagjai teljesítették a gibraltári úszást, rájöttek, hogy ez egy nagyon jó buli. Ezekben a körökben ráadásul létezik egy Oceans Seven elnevezésű sorozat, mely hét hasonló távot, pontosabban a hét legnehezebb szoros átúszását foglalja magában, köztük a La Manche- és az Északi-csatornát. Eldöntötték, hogy mindegyiket megpróbálják megcsinálni váltóban, ráadásul oda-vissza, hiszen erre még senki sem vállalkozott. Távolságban adta magát a legközelebbi célpont, így elkezdtek készülni az Északi-csatornára. Két éve kezdődött el a tervezés, az anyagiakat, nagyjából 18 ezer eurót pedig szponzorok biztosították.

• Még soha azelőtt nem úsztál ilyen hosszú távot ilyen körülmények közt. Tartottál tőle?

– Ilyen gondolataim nem voltak. A fejembe vettem, hogy megcsinálom, és kész. Én voltam a csapat legfiatalabb tagja, és arra gondoltam, nem adhatom fel, és semmi sem jöhet közbe. Egyszerűen fogom magam és csinálom.

• Mi a következő célpont?

– Most úgy tűnik, jövőre Hawaii-on próbálkozunk majd. A terv az, hogy minden évben megcsinálunk egy-egy helyszínt a maradék ötből, mint például Új-Zéland, Japán, vagy éppen Los Angeles. Remélem, sikerül majd előteremteni rá az anyagiakat, és találunk egy kapitányt is, aki elkísér minket, hiszen szükség lesz egy hajóra is, ami kíséri a csapatot. Hawaii-on a Moloka’i and O’ahu szigetek közti távot egyébként még szintén nem úszta le senki oda-vissza. Van ezenkívül egy további érdekesség is, hogy rengeteg cápa él ott, szóval bőven előfordulhat, hogy emiatt meg kell majd szakítani a kísérletet. Ilyenkor nincs lehetőség a folytatásra, hiszen csak akkor ismerik el a kísérletet, ha megállás nélkül van leúszva.

• Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja neked, hogy ilyen távokat fogsz úszni ilyen körülmények közt, hogyan reagáltál volna?

– Ifjúságfalván nevelkedtem, ott át szoktunk úszni Kamocsára. Kicsi korunkban ez hatalmas távnak tűnt, valójában nagyjából 300-400 méterről volt szó. Ha ekkor valaki azt mondja, hogy egyszer majd 20 kilométert úszok, biztosan nem hiszem el neki.

Kovács Dávid