Több mint száz családtag találkozott a Fekete-tanyán

Negyedik alkalommal találkozott a Fekete család négy generációja a Bogyarét és Gúta között félúton található Fekete-tanyán. Megérkezve csodás látványként tárult az ember elé a gondozott gyep, az illatozó virágok és lombos fák közé emelt régi ház, melynek verandáján, kertjében jó hangulatban beszélgető rokonokat lehetett látni. A család 102 tagját, akik Felvidék és Magyarország minden irányából érkeztek. A találkozón tiszteletét tette Kocsis Hajnalka, Bogyarét polgármestere is.

A házat, melynek minden szeglete – a falra felfüggesztett, bekeretezett Himnusztól kezdve a családfán át a házi áldásig – arról mesél, hogy itt mindig is olyan emberek éltek, akiknek a legfontosabb a hit, a haza és a család volt. A házat 1880-ban Fekete Ferenc építette, majd József fiára hagyta, aki, miután 1924-ben beköltözött Gútára, János fiára bízta a portát. Most János legkisebb fia, a Komáromban élő Fekete László és felesége, Mária tartják rendben.

Kilenc testvér érte meg a felnőttkort

„Nagyon szép emlékek kötnek a tanyához, ennél szebb helyen nem nőhet fel egy gyerek – mondta László. – Sajnos Bogyaréten csak alsó tagozatos iskola működött, így felső tagozatosként már Gútára kellett iskolába járnunk. Innét, a tanyáról, főleg télvíz idején, nehézkes lett volna reggelente begyalogolni a faluba a buszhoz, ezért ötödik osztályos korunktól hét közben gútai nagyszüleinknél voltunk. Jó volt náluk, de azt a szeretetet, amit itthon kaptunk, semmi nem tudta pótolni. Tizenketten voltunk testvérek, de ketten még kisgyermekként elmentek, egyik bátyám pedig kamaszként fulladt a Vágba. Utolsó szülöttként az ő nevét adták nekem. Összetartó testvérek voltunk egész életünkben. Mostanra sajnos már csak ketten maradtunk a nővéremmel, Terézzel. A 2021-es év kegyetlen volt hozzánk, egy hét alatt három testvérünket veszítettük el.”

Ki miben tudott, abban segített a nagygazdaságban, de nem bánták, hiszen kint lehettek a tiszta levegőn, amiben egy porszem nem volt, hiszen az út, amin hébe-hóba elporoszkált egy-egy autó vagy busz, távol volt. A földet pedig nem hagyták parlagon heverni. Megtermeltek maguknak mindent. Hol Csehszlovákia, hol Magyarország, hol a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, hol meg Szlovákia állampolgáraiként. De függetlenül attól, hogy mi állt a Fekete család személyazonossági igazolványában, ők magyarnak vallották magukat. Még a legnehezebb időkben is. Abból pedig, a történelem viszontagságainak köszönhetően bizony volt pár. Előbb a háború, amiben Ferenc nagybátyjuk hősi halált halt, majd az 1947-es év. A kitelepítés. A család egy része ekkor került Magyarországra, ahol jelenleg 18 Fekete-leszármazott él.

Kijutott a háború borzalmaiból

„Szüleim Érsekújvárban éltek, nővérem 1941-ben, én egy évvel később születtem. Mire 1944-ben világra jött öcsénk, Ferike, aput már elvitték katonának – emlékezett vissza élete első éveire a Magyarországon élő, ötgyermekes Teleki Istvánné Fekete Ágnes, László unokanővére. –Édesanyámnak elapadt a teje, egy darabig a kórház egyik orvosán keresztül sikerült tápszert szereznie, de amikor a frontvonal elért hozzánk, megszűnt az utánpótlás. Szegény kistestvérünk alultápláltság miatt meghalt. Édesanyánk a lovas kocsin ülve végig a kezében szorongatta a kis koporsót. Amikor végre sikerült elmenekülnie Érsekújvárból, gútai nagymamám fogadott be minket. Másik nagyapám, Fekete János mozdonyfűtő volt és az Érsekújvár-Budapest között közlekedő szakaszon dolgozott. Nagyon megtetszett neki Göd városa, és úgy kalkulált, hogy még mielőtt kitelepítik, inkább átköltözik nagyanyámmal. Sikerült is nekik. Édesanyám pedig, amikor megkezdődtek a kitelepítések, hivatalosan kérelmezte, hogy hozzájuk költözhessen. A háború véget ért, de édesapámra hiába vártunk. Négy évig volt orosz fogságban. Ő már Gödön csatlakozott hozzánk. Apai nagybátyám viszont, aki reszlovakizált, fiatalon, 31 éves korában, meghalt. Nagyapámék csak egy évvel később értesültek a haláláról. Borzalmas idők voltak. Akkor senki sem hitte volna, hogy egyszer eljön majd az az idő, amikor szabadon találkozhatnak majd a két részre szakított család tagjai. Nagyon sokat jelent ez nekünk.”

Dombra épült a ház, nem vitte el az árvíz

„Szüleink soha nem panaszkodtak pedig nyaranta néha tíz-tizenegy unoka szaladgált, játszott az udvarukon – szólt közbe Teréz. – Nekik a család volt a legfontosabb, és ezt maradéktalanul sikerült is tovább adniuk. Családközpontú férjeket, házias feleségeket neveltek. Szeretetük erejével. 20 unokájuk, 29 dédunokájuk és 9 ükunokájuk született eddig.”

Az államosítás után a tanyához tartozó 26 hektáros földterület a korábbihoz képest zsebkendőnyire zsugorodott (csak a rendszerváltás után sikerült visszaigényelniük az elkobzott földeket). Feketéék azonban nem hagyták, hogy a rendszer lelkileg megtörje őket. Hitték, amíg Isten velük van, addig nagy baj nem lehet. „Mi is megkaptuk a kitelepítési határozatot, de mire ránk került volna a sor, leállították az áttelepítéseket” – mondta László, aki a család legkisebb, 1950-ben született gyermekeként minderről csak a szüleitől hallott. A család megküzdött régiónk legnagyobb természeti katasztrófájával, a 65-ös dunai árvízzel is. „Az istálló, mivel nem vályogból lett építve, megmaradt, de több mint egy méter magasságban állt körülötte a kiáradt Duna. A mi nagy szerencsénk az volt, hogy a ház dombra épült, így a víz csak a küszöbig jutott” – emlékezett vissza László.

Iránymutatás az újabb nemzedékeknek

Az elhunytak tiszteletére mécsest gyújtottak, Nagy Péter János gútai atya pedig áldást mondott a népes családra.

A harmadik generáció tagjai közt mindig akadt valaki, aki figyelt az udvaron játszó gyerekekre. Köztük Vermes Balázs, akinek nagymamája, Vermes Vilmosné Fekete Margit, a házigazda László nővére volt. „Számunkra a magyar gyökerek nagyon fontosak. S mivel a család az alapja a nemzetnek, ezért kötelességünk hazaszeretetre és egymás szeretetére nevelni gyermekeinket. A családi kötelékeket ápolni és virágoztatni kell, hogy az elkövetkező nemzedékek is egy olyan értékrendben nevelődhessenek, ami az ő számukra biztonságot ad és irányt mutat” – mondta Balázs.

A Fekete családban a gyermek mindig is Isten ajándékának számított. A déd- és nagyszülők generációjában általában majd egy tucatnyi gyermek születési dátumát írták be a Bibliába. A mai korban, amikor egyre kevesebb gyermeket vállalnak a fiatalok, a hajdani Fekete Ferenc leszármazottjainak harmadik generációjából még mindig többen nevelnek három-négy utódot. A szerteágazó, nagy család tagjai pedig büszkék arra, hogy évről évre ilyen szép számban össze tudnak jönni.

Janković Nóra

Top