A magyar Országgyűlés 2012-ben nyilvánította április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek emléknapjává, 1947-ban ugyanis ezen a napon indultak meg a vonatok az első kitelepített családokkal Magyarország felé.

A második világháború befejeztével a felvidéki magyarság nehéz helyzetbe került, mivel a visszacsatolást követően egy olyan állam polgáraivá váltak, melynek politikai vezetői egyrészt kollektív bűnösnek nyilvánították, másrészt az általuk elképzelt, etnikailag homogén nemzetállam megvalósításának akadályát látták bennük. A kassai kormányprogram elfogadása után pedig Benešék nem sokat tétováztak, megkezdték a magyarok elüldözését szülőföldjükről. De vajon mi szerint döntöttek arról, hogy ki kerül a deportáltak listájára, s a gyakorlatban miképpen kivitelezték ördögi tervüket? Ezekről is kérdeztük Bödők Gergely történészt, a Clio Intézet társügyvezetőjét.

• Mivel magyarázható, hogy bár a kitelepítés több mint 90 ezer személyt érintett, a lakosság körében nem alakult ki nagyobb ellenállás?

– Ebben több tényező is szerepet játszhatott. Egyrészt, alig vagyunk még túl a második világháború kataklizmáján, az egyéni és közösségi traumák sokaságán, és nem szívesen kockáztatták az életüket egy igencsak kétséges ellenállási akcióval. Az a támogatói politikai háttér pedig, ami ehhez egyedül szóba jöhetett – gondolok Magyarországra – ezt a háborút a náci Németországgal együttműködő vesztesek oldalán fejezte be. Így igazán nem volt abban a helyzetben, hogy fegyveres segítséggel, szövetségesek híján pedig akár jelentősebb diplomáciai fellépéssel tudjon tenni a szlovákiai magyarság jogfosztásának megakadályozása érdekében. Ennek ellenére a nagyhatalmak a potsdami konferencián nem járultak hozzá a felvidéki magyarok egyoldalú kitelepítéséhez, csak a kétoldalú lakosságcseréhez. A deportálás elleni helyi fellépéssel szemben hatottak a csehszlovák katonaság, a rendőrség és a kitelepítésre ítélt családok névjegyzékével érkező komisszárok erőszakos, brutális megnyilvánulásai is. A kitelepítettek ingatlanjait lefoglalták, azokra pedig, aki maradtak, a reszlovakizáció aktusát kényszerítették. A csehszlovák kormány nyomásgyakorlásának volt köszönhető, hogy a kezdeti tiltakozása ellenére a magyar politika, ha vonakodva is, de belement a határmódosítás nélküli lakosságcserébe.

• Milyen politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy az országon belül történő „munkaerő-toborzás” után megkezdték a lakosságcsere megszervezését?

– Mindaz, ami 1947-ben zajlott le, egy több-éves folyamat betetőzése volt. Már az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat kollektív bűnösnek kiáltotta ki, és erre hivatkozva rendelték el a jogfosztásukat. Ez a kormányprogramban célként megfogalmazott „tiszta szláv nemzetállam” létrehozásának vágya mellett egyet jelentett a német és magyar kisebbséghez tartozók állampolgárságának elvesztésével, az állásukból való elbocsátásukkal, a birtokukban lévő földek és lakóingatlanok állami kisajátításával, ráadásul se nyugdíjra nem voltak jogosultak, se az anyanyelvüket nem használhatták az iskolákban és a közintézményekben. Az elnöki rendeletekben, a Szlovák Nemzeti Tanács törvényeiben és rendeleteiben közzétett jogi lépésekkel párhuzamosan került sor a közmunkaprogram meghirdetésére, ami valójában a németek kitoloncolása miatti ordító munkaerőhiány mérséklését célzó kényszer-közmunkaprogramot jelentett. A munkára hurcolt magyar családfők így kerültek a cseh országrészekbe, ahol a cseh gazdák zömmel mezőgazdasági cselédként alkalmazták őket. A kényszer-közmunkaprogram mellett felállítottak klasszikus munka- és internálótáborokat is, kiutasították az 1938-as revíziót követően Magyarországról betelepülteket. Országon belüli úgynevezett belső telepítéseket is végrehajtottak, amely során az addig színmagyar vagy túlnyomóan magyar többségű településekre zömmel észak-szlovákiai kolonistákat telepítette be. Mindezen kényszerítő lépések hatására egyezett bele a magyar kormány a lakosságcsere- egyezménybe, amelynek aláírására 1946. február 27-én került sor Budapesten.

• Mennyire nehezen egyezett ebbe bele az akkori magyar kormány?

– A magyar kormány és a hazai pártok folyamatosan tiltakoztak a diszkriminatív lépé-sekkel szemben, de nem kizárólagosan. A német és a magyar kisebbségek ellen irányuló politikai, jogi és gazdasági fellépés ellen szót emeltek a Prágába akkreditált diplomaták és újságírók is. Ugyanakkor a magyar álláspont jó ideig az volt, hogy csak határmódosítással – vagyis a magyarok által többségében lakott Dél-Szlovákiai területek Magyarországhoz való csatolásával – együtt lenne hajlandó a felvidéki magyarok befogadására. Ezeket a drasztikus lépéseket tapasztalva ugyanakkor szerették volna elkerülni a felvidéki magyarok további vegzatúráját, ráadásul Budapesten a bilaterális egyezménytől azt is remélték, hogy mégiscsak minimálisan számon kérhető garanciákat jelenthet a felvidéki magyarok egyoldalú és teljes kitelepítésével szemben, ami így is történt. Magyar részről okkal volt remélhető az is, hogy a lakosságcsere-egyezmény nem lesz majd olyan sikeres, mint amilyennek azt a csehszlovák kormány remélte. Az egyezmény lényege ugyanis az volt, hogy ugyanannyi felvidéki magyart telepíthetnek ki Magyarországra, ahány Magyarországon élő szlovák személy szeretne a háború után önként átköltözni Csehszlovákiába. Annak ellenére, hogy a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság révén a magyarországi szlovákok körében komoly toborzási kampány kezdődött, végül komoly differencia volt a számokat illetően. Magyarországról mintegy 73 ezer szlovák döntött úgy, hogy repatriál, míg Szlovákiából több mint 90 ezer magyart kényszerítettek Magyarországra. Az egyezmény eredménye azonban még úgy is lényegében csalódás volt a csehszlovák államnak, hogy a Magyarországra került magyarok hátrahagyott birtokai közel háromszor – vannak források, amely szerint akár tízszer – annyit tettek ki a Szlovákiába átköltöző szlovák családok Magyarországon hagyott birtokainál.

• Összesen 181 512 magyar neve került fel a listákra. Az 1947. április 12-vel kezdődő és 1949 nyaráig tartó lakosságcsere során 89 660 személyt költöztettek át. Őket milyen kritériumok alapján választották ki?

– Az aláírt lakosságcsere-egyezmény keretein belül a csehszlovák fél jogot kapott nemcsak arra, hogy a Csehszlovákiába való áttelepülést a magyarországi szlovákok között szabadon propagálhassa, de arra is, hogy szabad keze legyen a kitelepíteni szándékozott felvidéki magyarok kijelölésére. 1946 augusztusára készült el a kitelepítésre kijelölt magyarok névjegyzéke 105 ezer fővel, ami együttesen 180 ezer fő volt a háborús bűnösség vádjával áttelepítendőkkel. A legfőbb cél az volt, hogy komplett magyar etnikai tömbök kerüljenek fellazításra, valamint az is, hogy lehetőleg a módosabb magyar gazdáktól tudjanak megszabadulni.

• Milyen körülmények fogadták az áttelepülőket az anyaországban?

– A magyar kormány Magyar Áttelepítési Kormánybiztosságot hozott létre, amely szerv a helyi hatóságokkal együtt koordinálta a lakosságcsere keretében kitoloncolt felvidéki magyarok ügyeit. Az ingóságaikkal együtt érkezők mintegy negyedét a kitelepülő dél-alföldi szlovák családok helyén, jórészüket pedig a dél-dunántúli sváb falvakban helyezték el – ahonnan meg a svábokat telepítették ki. De a csallóközi kitelepítettek közül sokan kerültek Nógrádba és Pest megyébe is. Tervben volt az is, hogy valamiféle kárpótlást kapnak majd az új helyükön, a háborút követő rossz gazdasági helyzetben azonban ennek nem sok realitása volt, különösen, hogy gyakran gazdagabb családok érkeztek a szegényebbek helyére és nem fordítva.

• A magyar hatóságok figyeltek arra, hogy az azonos településről érkezőket, rokonokat ne szakítsák el egymástól?

– A kitelepített felvidékieket 16 kirendeltség fogadta Magyarországon és lényegében az egész országba kerültek. Az, hogy korábban egy településen élő rokonok és szomszédok egy helyre kerülhessenek, gyakran minden jó szándék ellenére sem volt megoldható. Voltak, akik egy községből akár száz kilométernyi távolságra kerültek egymástól. A negyediek például 45, a komáromiak pedig 43 különböző helyre kerültek – utóbbi városból 240 család került Békéscsabára. A hatóságok nem tudtak tekintettel lenni a vallási szempontokra sem, így gyakran felvidéki református családok kerültek nagyobb számban bácskai római katolikus falvakba, vagy katolikus családok alföldi evangélikus szlovák településekre. Akadtak persze szerencsésebb kivételek is: például a gútaiak, akik néhány kivételtől eltekintve Békés és Csanád megyében nyertek elhelyezést.

• Tulajdonképpen milyen volt az ő státuszuk Magyarországon? Ugyanolyan állampolgári jogokkal élhettek, mint az anyaországbeliek?

– Az újonnan érkezők magyar állampolgárságot kaptak, ugyanakkor elképzelhetjük, hogy a beilleszkedés és az új helyzetbe való beletörődés nem ment zökkenőmentesen. Új helyükön sokszor gondot okozott, hogy a hitélet lehetőségei is korlátozottak voltak és adódtak konfliktusaik is az „őslakosokkal”. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy lényegében elkülönülve élték világukat, közösségi eseményeiket, ünnepeiket jó ideig külön tartották és nem köttettek sokáig vegyes házasságok sem.

• Mindeközben elindult Csehszlovákiában a reszlovakizáció. Az akkori, félelemmel teli légkörben, remélve, hogy elkerülhetik a kitelepítést vagy a lakosságcserét, sokan írták alá?

– Összesen több mint 420 ezer magyar adott be reszlovakizációs kérvényt, amiből a hatóságok 327 ezret hagytak jóvá. Az egész procedúra alapvetése – rendkívül álságosan – az volt, hogy lehetőséget nyújtott arra, hogy az évszázadok alatt „elmagyarosodott szlovákok” ennek segítségével „visszatérhessenek az anyanemzetükhöz”. Valójában arról volt szólt, hogy az egész megalázó aktus a felvidéki magyar kisebbséget zsarolta nemzeti identitásának feladása árán a csehszlovák állampolgárság nyújtotta előnyökkel. Mindössze egy formális kérelmet kellett kitölteni, amely azzal kecsegtetett, hogy az igénylő visszakapja az állampolgárságát, ezzel együtt pedig az állampolgári jogait, így lehet újra háza, amiben lakhat, megtarthatja földjeit és, legalábbis kezdetben, nem kell többet attól sem félnie, hogy kitelepítik.

• Minek köszönhető, hogy egy idő után felhagytak a magyarság kiűzésével?

– A párizsi békekonferencián a csehszlovákok még azt is szerették volna elérni, hogy a lakosságcsere és a reszlovakizáció ellenére mintegy 200 ezer magyart még egyoldalúan kitelepíthessenek, amire amerikai nyomásra végül nem került sor. A csehszlovákiai magyarság életében 1948-tól beszélhetünk az enyhülés időszakáról. Ez év októberétől hűségeskü fejében visszakaphatták a magyar nemzetiségűek az állampolgárságukat. 1954-ben érvénytelenítették a reszlovakizációs nyilatkozatokat is, a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezésére azonban sem ekkor, sem azóta került sor.

• Sem Csehszlovákiai fennállása alatt, sem pedig Szlovákia megalakulása óta az állam vezetői nem kértek bocsánatot a felvidéki magyarságtól, sőt a Beneš-dekrétumokat a mai napig nem törölték el. Van, vagy lehet a „megkérdőjelezhetetlen, érinthetetlen és megváltoztathatatlan” Beneš-dekrétumoknak akár a jelenben, akár a jövőben bármiféle negatív következménye a felvidéki magyarságra nézve?

– Már önmagában az botrány, hogy ezek még ma is hatályban lehetnek. De az is, hogy 2020-ban az Európai Bizottság az Európai Parlament vizsgálatára nem átallotta azt megállapítani, hogy ezek olyan „történelmi jogszabályok”, amelyek jóval Szlovákia Európai Unióhoz való csatlakozása előtt születtek és nem ellentétesek az uniós joggal. Én ezt elfogadhatatlannak, az emberi méltóságot és állampolgári jogegyenlőséget mélyen sértő jogszabálynak tartom. És mint ilyenről, az a közhely jut eszembe, hogy az a puska, amelyik egy színházi előadás alatt a falon lóg, az a darabban valamikor el fog sülni…

Janković Nóra