Vitray Tamás Kossuth-díjas kiváló művész, Pulitzer-díjas újságíró, a Magyar Televízió örökös tagja volt a Kikötő Polgári Szalon új évadának első vendége. A kilencvenkettedik évében járó legendás televíziós érdekfeszítő és lebilincselő történetei és anekdotái minden jelenlévőt magával ragadtak a zsúfolásig megtelt RÉV-ben. Az est házigazdája Bödők Gergely történész volt.

Vitray Tamás pályáját sportriporterként kezdte, összesen 21 olimpiáról közvetített, de nagy sikerű tévéműsorait is egy ország nézte. Az ő nevéhez fűződik a „beszélgetős” műsorok magyarországi meghonosítása, amelyek emberközelibb és tapintatosabb hangvételükkel nagyban különböztek a mai talk show-tól. Hangja, eszköztelensége s a másikra való maximális odafigyelés képessége védjegyévé vált.

Mivel 1932. november 5-én született, ott volt 20. század legjelentősebb magyar történelmi eseményeinél, és nem egyszer fenyegette veszély az életét. Átvészelte a háborút és Budapest 1944. december 25-től 1945. február 13-ig tartó ostromát, tanúja volt a Rákosi-korszaknak, megélte az 56-os forradalom és szabadságharc eseményeit. „Ha nem kissrácként éltem volna meg mindezt, ha fölfogtam volna ezeknek a szörnyűségeknek a súlyát, talán nem élem túl. Vakmerően kezeltem a helyzeteket, egyedül bujkálva, mert erre az időre különváltunk a nagyszüleimmel, akik neveltek. (Szülei egészen kiskorában elváltak, édesanyja később Auschwitz-Birkenauban hunyt el – a szerk. megj.) Sokszor ügyetlenül, megfontolatlanul vágtam bele olyan dolgokba, de megúsztam. Én hiszek a csodákban. Nem vagyok materialista és vallásos sem, de hitem van. Mindig azt éreztem, hogy valaki valahol mindig segít. Talán ennek köszönhetően voltam ott – teljesen véletlenül, aminek a szerepe az ember életében óriási –, amikor elindult a Magyar Televízió. Mindazidáig még televíziókészüléket sem láttam. Tudtam ugyan, hogy van egy olyan rádió, amin képeket is lehet látni.”

Interjú zsámolyra állva, egyenes adásban

1958. augusztus 5-én felkérték, hogy készítsen interjút a világhírű, közel két méter magas atlétával, Rafer Johsonnal. „Nekem magasságbeli problémáim nem voltak, mert addigra megszoktam, hogy mindenki magasabb nálam. Az operatőr viszont odaszaladt, hogy ez így nem lesz jó, mert vagy én látszódom, vagy Johson. Alám toltak egy zsámolyt, ráálltam, és meg volt alapozva az életem következő hatvanhét évre. A fiú röhögött, nem volt hozzászokva. Én meg mosolyogtam, ami akkoriban nem volt szokás a televízióban. Nagy feltűnést keltett. Nem tudtam, hogy ez élő adás, meg hogy az mit is jelent. Rádióhoz voltam szokva, akkoriban ugyanis még a magyar rádió angol szekciójánál dolgoztam.” A műsorvezető ezek után arról faggatta, hogy nem zavarta-e a termete. Vitray Tamás elárulta, hogy gimnazista korában, miután észrevette, hogy megállt a növésben, nagyon bánkódott. Amikor azonban rájött, hogy a lányoknak egyáltalán nem számít a magassága, túltette magát rajta. Ezzel kapcsolatban elmesélt egy kedves történetet is: egyszer egy diszkoszvetőnővel randevúzott, s miután hazakísérte, a kapuban kénytelen volt felállni a lépcsőre, hogy el tudjanak „búcsúzni”.

Vitray Milákról

Szóba került Vitray Tamásnak a Vasárnap hetilapban indított rovata, amelynek egyik írásában az úszó Milák Kristófról az olimpia előtt megírta, hogy szerinte „ez a fiú” készül. Csak máshogy. Mire alapozta kijelentését? – érdeklődött Bödők Gergely. A vendég elmondta, hogy harminc évig közvetíttette az úszósportokat, így viszonylag jól ismeri a sportágat, s annak nagyjait. „Soha egy mondatot nem váltottam vele, de figyeltem mindig, mert egy kiemelkedő képességű világklasszis. Ahogy mondani szokás, agyonnyerte magát. És egyszercsak kivonult az egészből. Valamiért elege lett mindenből. Az élsportban óriási munka van, ami nagyon az ember egészségének rovására megy. Feltételezem, hogy ő ezt akarta egy más munkamódszerrel elkerülni. De ezt csak gondolom. Szerencsére voltak támogatói. Amikor az olimpia előtt nem sokkal újra felbukkant és rajthoz állt a belgrádi úszó Európa-bajnokságon, fantasztikusan teljesített. Elegem van azokból a fanyalgó újságírókból, akik szakmai alapok nélkül ítélkeznek.”

A vádaskodások megérintik

Mint kiderült, érzékenyen érintik a sajtóban megjelenő vádaskodások, ugyanis saját bőrén is megtapasztalhatta, amikor elkezdtek cikkezni arról, hogy miatta tartóztatta le Karády Katalin ünnepelt mozisztárt a Gestapo, s kínozta hónapokon át. (A vád kémkedés volt, de a vészkorszak idején zsidókat is bújtatott a művésznő – a szerk. megj.) Miközben a történtek idején ő maga még gyerek volt. Egészen addig nem is beszélt vele, míg a Terefere című műsora idején nem kereste meg egy New Yorkban élő magyar úr azzal, hogy sok érdekes történetet tudna mesélni. Az is előhozta, hogy egy házban lakik Karády Katalinnal. Felhívták a tragikus sorsú színésznőt, aki még „szerenádot” is adott neki a telefonba. „Ezek után leírták, hogy nem hagytam énekelni. Speciel emiatt az ügy miatt bepereltem őket. A gond az, hogy a karaktergyilkos lapoknak a kifizetendő kártérítésekre van egy elkülönített büdzséjük, így meg merik engedni maguknak az efféle rágalmazó anyagok publikálását” – mutatott rá.

Szóba került Vitray Tamás Kiképzés című életrajzi kötete is, amely először 2008-ban jelent meg és már a harmadik kiadásnál tart. Ebben élete első huszonöt évéről írt, meglepő és szokatlan módon azonban első szám harmadik személyben. Vitray Tamás elárulta, szerinte a többi majd hetven év már nem mérvadó. Igazán fontos az első negyedszázad volt, amikor meg kellett tanulnia megmaradni, elviselni a nehézségeket. Ezeknek köszönhetően lett az, aki.

Névváltoztatáskor (eredeti neve Neufeld Tamás – a szerk. megj.) mostohaapja vezetéknevét vette fel. „Nem igazán szeretett, az öcsémet viszont imádta. Az anyja viszont utált engem. Nem tudni miért, de nagyon. Miután azonban híres lettem, és nevem közismert lett, mindenhol elmondta, hogy az ő unokája vagyok.” Ellenben anyai nagyszülei nagyon-nagyon szerették. Nagyapja könyvkötő volt. Tavasszal fagylalttáblákat gyártott, amelyeknek árát a nagymamájával „leették” a cukrászdákban.

A legfontosabb önazonosnak maradni

Vitray Tamás kifejtette azt is, hogy a televíziós világában a legfontosabb, hogy az ember önazonos maradjon. A Színház és Filmművészeti Főiskolán is mindig azt figyelte, mennyit tudnak hallgatói megőrizni önmagukból. Hogy ugyanolyanok maradjanak, ugyanúgy beszéljenek. „Én otthon ugyanolyan vagyok, mint itt.” A továbbiakban elismerte, hogy ma már az ő habitusával nem lehet nagy karriert befutni, mert a nézők igényei is megváltoztak. Pörgősebb, felszínesebb műsorok, lazább stílus terjedt el. A beszéd is felgyorsult. Nincs intonáció, megszűnt a gondolat kifejezésének üteme, a szabad fogalmazás. Súgógépről olvassák azt is, amit nem kellene. Ez annak a következménye, hogy a mai magyar televíziózásban szinte az összes műsor külföldi licenc alapján készül. Lassan a legfontosabb műsor a reklám lesz. A futballmeccseket meg inkább hang nélkül nézi, mert ez „meghosszabbítja az életét”. Bár nemcsak a riporterek stílusa változott, hanem maga a foci is. „Tessék csak belegondolni, hogy a legjobb magyar csapatban tíz külföldi játszik és csak a kapus magyar. Magyar csapat ez?”

Viszont YouTube csatornájának nézettsége alapján azt látja, hogy az emberek egy részének elege van ebből, és elkezdenek visszafordulni a komolyabb mondanivalót taglaló témák és műsorok felé. Van olyan rész, amelyet közel egymillióan néztek meg. Elmondta, pályáját illetően nincs benne hiányérzet, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy olyan korban kezdett televíziózni, amikor a vezetőség nyitott volt az alkalmazottak ötleteire, és támogatták azok megvalósításában. Hagyták őket kibontakozni. Ahogy őt is.

Janković Nóra